Rituális beszéd a homoródalmási temetésen

 

(Témamegjelölés)

I. Az alábbi dolgozat célkitűzése a temetésen nyilvánosan elhangzó rituális beszéd jelentéseinek vizsgálata. A beszéd jelentéseit három dimenzióban próbálom nyomon követni:

1. a rituális beszéd a temetés mint keretesemény menetében

2. a rituális beszéd jelentése az esemény résztvevőinek

3. a rituális beszéd jelentése magának a beszélőnek.

Célkitűzéseimnek módszertani következményei vannak: az 1. ponthoz empirikus leírás, a 2., és 3. pontokhoz az empirikus leírás mellett az elemző értelmezés is szükséges.

II. A kutatás színhelye

A vizsgálat helyszíne Homoródalmás (Románia, Hargita megye). A falu nevét először az 1332-es pápai tizedjegyzék említi, 17 kapuval, lakói bizonyíthatóan a XVII. század közepétől unitárius hitre tértek. Utólag a századok folyamán idegenből beköltözött családok egy katolikus parókiát is létrehoztak és fenntartanak, a szomszéd faluból beszolgáló plébánossal.

A település egy hozzávetőlegesen É--D irányú folyóvölgyben fekszik, középső része halmazfalu, szélein útifalu jellegű, a főbb útvonalak a folyóvízzel és a beletorkolló két kisebb patakkal párhuzamosak.

Kapcsolatunk a település társadalmával és az anyaggyűjtés menete

Mivel a kérdező és felesége a szóban forgó lakói voltak és rokonaik ma is ott élnek, az elmúlt években igen gyakori kötelezettségük volt a temetéseken való részvétel. Különösen 1985-1986-ben volt több temetés a rokonságban (6). Ezeken a temetéseken a kapcsolatok természetétől, jellegétől függően különféle szerepekben vettünk részt, ám sohasem a megfigyelő vagy kutató szerepében. Nem merülhetett fel tehát a jelenség valamiféle befolyásolásának lehetősége. Az esemény menetét közvetlenül megfigyelhettük, "végigalakíthattunk" különféle szerepeket, a közeli hozzátartozótól a sírgödörásóéig.

A közvetlen, résztvevő megfigyelés mellett a rituális beszéd vizsgálatát a "beszélő emberek" kikérdezésével folytattuk. Szám szerint négy emberrel készítettünk hangfelvételt, rögzítve a különféle alkalmaknak megfelelő beszédváltozatokat és a rituális szöveghez kapcsolódó más aspektusokat (a tudásuk eredete, a beszélésmód, a beszélő személye stb.). A beszélgetéseket előkészítettük, az adatközlőket otthonukban kerestük fel, (mindenkihez előzetes személyes ismeretség is fűzött) megbeszéltük, hogy miért akarjuk lejegyezni a beszédek szövegét -- (az indoklás az volt, hogy olyan szokásról van szó, amit sok helyen nem ismernek, és le akarjuk írni) --, mikor kerülhet sor a beszélgetésre, a pontos rögzítéshez kell a magnetofon stb. Minden hangfelvétel a beszélők otthonában készült. Volt olyan eset is, ahol a beszélő vonakodott, fáradtságra hivatkozott, ilyenkor elhalasztottuk egy későbbi időpontra az újabb találkozást.

A beszélők kikérdezése mellett más, a temetéseken nem beszélő résztvevőkkel olyan magánbeszélgetéseket "provokáltunk", amelyekkel véleményüket, értékeléseiket nyomoztuk a rituális beszédről.

A temetés a falu életében

 

Homoródalmáson az utóbbi tíz évben* a temetések száma a következőképpen alakult:

1980: 39; 1981: 21; 1982: 19; 1983: 34; 1984: 35; 1985: 24; 1986: 26; 1987: 24; 1988: 34; 1989: 41.

Az esetenkénti résztvevők száma igen tág határok között mozog: volt olyan temetés, amelyen 150-200-an vették részt, de olyan is előfordult, hogy a templomba a gyászszertartásra bevonuló férfiak létszáma 776 volt (a lelkész közlése), az asszonyoké is körülbelül ennyi. Természetesen az ilyen határesetek nem általánosíthatók, az átlagos részvétel kb. 200 személy. A legutóbbi temetésen -- 1990. július -- 250 személy volt hivatalos a torra, rajtuk kívül még 150-en lehettek, akiket nem hívtak.

A temetésen való részvétel lehetséges motivációit később részletezzük.

A halál híre két egymás kiegészítő csatornán kerül be a falu kommunikációs világába. Az elhunyt családtagjainak, rokonságának és szomszédságának informális kommunikációs alkalmain, valamit az egyház formális hírvivő tevékenysége révén. Az elsőre az egyének szemtől szembeni interakcióiban kerül sor (a véletlen utcai találkozások, látogatások stb.).

Az egyház formális hírvivő akciója a harangozás. A valamikor közmegegyezésen vagy az egyház belső rendszabályain alapuló harangozás-módból minden, a faluban szocializált felnőtt egyén megállapíthat három dolgot: a) haláleset van a faluban, b) halott neme, c) kb. mikor állt be a halál. Ezeket az információkat a halált jelző harangozásmód, a "szaggatás" közvetíti a templom két harangjával. Ha férfi a halott, akkor nagyharanggal kezdik a harangozást, majd "közbe húzzák" a kicsivel, és a végén a naggyal fejezi be. Az asszonyoknál fordított a sorrend.

Hogy vizsgálatunk tárgyát, a rituális beszédet elhelyezhessük saját kontextusában, szükséges röviden leírni az esemény menetét. Nem egy konkrét eseményt írunk le, hanem azokat az általános szabályokat, amelyek szerint az esemény minden alkalommal megvalósul, tehát az esemény rövid forgatókönyvét.

Az első nap 

A halál beállta után rögtön, ahogy végigfut a hír a szomszédságon, összegyűlnek a szomszédok, a közeli rokonok, a holttestet megmossák és felöltöztetik. A szobában, ahol majd felravatalozzák, a földön elnyújtják a testet egy gyolcslepedőben.

Olyan esetekben, amikor más helységből hozzák haza a halottat (pl. a kórházból), fogadására harangoznak, és a rokonok, szomszédok összegyűlnek "a halottas háznál".

Megkezdődik a -- rendszerint három napos -- esemény lebonyolításához szükséges gyakorlati teendők megbeszélése: a más helységekben élő rokonok, családtagok értesítése, a koporsó, a halotti torra szükséges élelmiszerek és ital beszerzésének lehetőségei. Egy rokon bejelenti a lelkésznek és a harangozónak a halálesetet, egy másik megfogadja a szakácsnét.

Ha délelőtt kilenc óráig bejelentik a halottat, akkor még tíz óráig kiszaggatják. Tíz és tizenkettő között nem szaggatnak, hogy a harangszó ne legyen összetéveszthető a déli harangszóval. Hasonlóképpen este tíz után sem harangoznak a halottnak, mert a harangszó a falu szélein félreértelmezhető a késői órákban (pl. tűzvész).

A halott közeli hozzátartozói, a "keservesek", nem vehetnek részt közvetlenül a gyakorlati teendők intézésében, az önkéntes segítők (rokonok, szomszédok), végeznek mindent. Első nap csak ezek tartózkodnak a halottas háznál.

Második nap 

A halottas ház mozgalmas része a konyha és környéke, ahol a másnapi halotti torra folynak az előkészületek (zöldségtisztítás, laskacsinálás).

Orvost általában nem hívnak a halála tényének megállapítására, az orvostól kapott igazolvánnyal valaki a közeli hozzátartozók közül kiváltja az anyakönyvvezetőtől a halotti bizonyítványt.

A déli harangszóval hozzák a rokon férfiak a koporsót és a szemfödelet, felravatalozzák, a nyújtópadra tett födetlen koporsóba helyezik a halottat, az "első házba" a nagyobb szobába, fejjel az ablak, lábbal az ajtó felé. Padokat helyeznek a ravatal mellé, a szomszédos szobában, vagy ha elég nagy, abba ahol a ravatal van, egy asztalt leterítenek a gyászlepellel, amit az egyháztól hoznak el, amikor a lelkésznek bejelentették a halálesetet. Az asszonyok kosarakban elhozzák a "közös edényt", a torra szükséges abroszokat, evőeszközöket. A faluban három háznál van közösen vásárolt edénykészlet, amit temetéseken, lakodalmakon, keresztelőkön használnak.

A második nap estéje a virrasztó este. Az évszaktól függően 6--9 óra között gyűlnek össze a halottas háznál a közeli-távol rokonok, szomszédok, ismerősök és az éneklők. Mielőtt a virrasztók gyűlni kezdenének, a keservesek helyet foglalnak a koporsó mellé tett padokon: a halott balján a férfiak, jobbján az asszonyok, az elhunythoz fűződő kapcsolatfokozatok sorrendjében. A kapcsolat természete, mely a virrasztókat a gyászoló családhoz fűzi, az érkezési sorrendben is tükröződik: "aki közelinek érzi magát az egy kicsit hamarább megy", és ha "szótehetsége" van, fogadja többnyire egyszerre, nagyobb (8--10) csoportban érkező éneklőket, akik közül egy idősebb férfi beköszöntő beszédet mond, amire a fogadónak is egy válaszbeszédet kell mondani (ez az első rituális beszélési alkalom). Az éneklők (idős férfiak) helyet foglalnak az asztal mellett, "egy kicsi beszélgetés" után egy gyakorlottabb a magukkal hozott egyházi énekeskönyvből soronként diktálja az énekeket. Az éneklésbe bekapcsolódnak más, az énekeket ismerő és jól éneklő jelenlevők is. A keservesek nem énekelnek. Amikor elhangzik, rövid szünetekkel négy-öt ének, akkor "béadják a jóakaratot": pálinkát és kenyeret tesznek az asztalra. Ha hely van, akkor a "fiatalembör aki hozza a pálinkát megtőti a poharakot, de legtöbbször úgy van, hogy aki az asztalnál közé ül s jól lát az megtőti". (B. J.)

Régebben a kenyeret megszelve tették az asztalra s mindenki vágott magának egy szeletet, ma a konyhán előre felszeletelik. Amikor a poharakat megtöltötték, akkor egy idős ember feláll és "béköszönti az asztalt", majd két pohár pálinka és egy szelet kenyér elfogyasztása után ugyanaz aki beköszöntötte vagy másvalaki (szintén idős férfi), megköszöni a jóakaratot. (Második beszélési alkalom.)

Ezután még elénekelnek két-három éneket, majd elszélednek. Utolsóknak maradnak a "közelebbiek", akik a családtagokkal közösen megfogalmazzák, és egy írásban gyakorlottabb személynek lediktálják a halott feletti búcsúztatót, amelyet másnap a templomi prédikáció végeztével a szószékből olvas fel a lelkész a gyászszertartáson résztvevő gyülekezetnek.

Ugyancsak visszamaradnak azok a rokonok és szomszédok, akik másnapra gödör ásni és a koporsót szállítani jelentkeznek. Ha nem kerül elég jelentkező, akkor pénzzel fogadnak 4-6 embert. Ezer lej, háromszori étkezés és pálinka a gödörásás jelenlegi díja.

A búcsúztató megírása után elszéled mindenki, csak a családtagok maradnak a gyászháznál.

Harmadik nap 

Reggel korán szintén a konyha körül kezdődik a tevékenység: "teszik oda főni a levest", a gödörásóknak reggelit adnak. A reggeli harangszókor veszik ki a két gyászzászlót a templomból és a rúdra felcsavarva viszik a gyászházhoz, ahol kibontva kiteszik a két kapuláb mellé.

Az egyházi szertartás általában délután két órakor kezdődik. Előfordulnak olyan esetek, amikor egy nap két temetés is van, ilyenkor az egyik egy órakor, a másik négy órakor kezdődik.

Déli két órakor harangozzák mindkét haranggal a készülőt, utána egy rövidet, ekkor indul a lelkész, és az énekvezér a parókiáról. A résztvevők a gyászháznál gyülekeznek, az asszonyok fekete, a férfiak is a lehetőségek szerint sötét, ünneplő ruhában.

A gyászházhoz érkező lelkészt felállással és kalaplevevéssel fogadják, aki rövid beköszöntőt mond, (időben 3-4 perc). A lelkészi beköszöntőt egy idősebb ember, aki a lelkésszel szemben áll, egy válaszbeszéddel fogadja. (A harmadik rituális beszéd alkalma.) A fogadó beszéd elhangzása után a kántor diktálja az éneket soronként, ezalatt bent a házban 4-6 férfi lezárja a koporsót. (Ha valaki meg akarná rajzolni a temetés érzelmi görbéjét, ez a mozzanat lehetne a görbe egyik csúcspontja.)

Az éneklés befejezése után a lelkész és a kántor kimegy az udvarról az utcára és a kaputól olyan távolságra megállnak, hogy mögéjük felsorakozhasson a temetési menet: a gyászkocsi előtt a férfiak, mögötte az asszonyok. Amikor a koporsót és a koszorúkat a gyászkocsin elhelyezték, akkor indul a temetési menet a templom felé, egyházi énekeket énekelve. Ha az elhunyt családja a temetésre megfogadta a helyi fúvószenekart, akkor felváltva szól a gyászzene és az ének a menet élén, a templom majd a temető felé vezető úton. (A templom a falu közepén van, a temető a déli, "alsó" faluvégen. Csak a temetőhöz közel levő falurészről nem viszik "fel" a temetőbe a halottat és prédikálja el a háznál a lelkész.)

A két gyászzászlót a koporsó előtt az elhunyt nemétől függően férfiak vagy asszonyok viszik. A templomba a zenészek és a gyászkocsis kivételével mindenki bemegy. A falu főutcáján alszegben és felszegben van egy-egy meghatározott pont (a "Mester dombja", a "Falu malma"), amelyeket ha elért a templom felé közeledő temetési menet, a harangozó "húzni kezdi" addig, míg a menet bevonul a templomba.

A templomi gyászszertartást temetési énekek, a prédikáció és a búcsúztató felolvasása jelentik (kb. 30 perc).

A templomból kivonuló gyászmenetben a résztvevők a fentebb leírt sorrendben sorakoznak fel, akik nem szándékoznak elmenni a temetőbe (idősebbek) félreállnak a templomkerítés mellé. A gyászmenetet harangszó kíséri míg leérkezik a temetőig (kb. 15 perc).

A temető kapuján belül a férfiak leveszik a gyászkocsiról a koporsót és rudakon kiviszik a sírgödörhöz. Itt a gödör felett átfektetett rudakra teszik, amíg a leeresztő köteleket a koporsó alatt elhelyezik.

Ha az elhunytnak külön búcsúztatót írattak a kortársai (a fiatalon elhunytaknak szokás íratni a helybeli rigmusfaragóval), amíg azt egy kortárs felolvassa, a koporsó a rudakon marad, majd óvatosan leengedik a két méter mély gödörbe.

Mialatt a gödörásók a koporsót betakarják, a résztvevők az énekvezér diktálása után énekelnek. Az elhantolás végeztével egy idős férfi (többnyire az, aki a lelkész gyászházi beköszöntőjét fogadta, de lehet másvalaki is) mond egy rövid köszönő beszédet a keservesek nevében az egyház szolgáinak (negyedik rituális beszélési alkalom). Ezután a lelkész is mond egy pár mondatos búcsúbeszédet, majd az énekvezérrel együtt elköszönnek. Lassan a gyülekezet is széledni kezd, a frissen hantolt sírnál utolsóknak a keservesek maradnak.

A temető kapuján kívül két férfi a férfiakat, két asszony az asszonyokat a gyászoló családtól előzetesen kézhez kapott lista alapján, meghívja a torba. A halottas házhoz visszaérkezők beülnek a terített asztalok mellé. Az önkéntes segítők nem vettek részt az egyház szertartáson, ezalatt előkészítették a tort.

Mikor a levest az asztalra teszik, egy idősebb férfi feláll és "béköszönti az asztalt".

Ezután minden asztalnál ülőnek illik felállni, elköszönni a keservesektől és távozni. Csak a gödörásók és a konyhán segítkezők maradnak, a gödörásóknak külön asztalnál terítenek és bőségesebb ellátásban részesülnek.

A fentiekben a temetés forgatókönyvének rövid vázlatát írtuk le, amely jelent pillanatban érvényes gyakorlat a faluban. "Érvényes"-en azt értjük, hogy a temetés mint több napos, komplex keret-esemény a bemutatott forgatókönyv előírásai szerint valósul meg. Az egyén, aki résztvevő az eseményen, a forgatókönyv szabályozásainak megfelelő szokáscselekvések, sztereotip viselkedésformák együttesét valósítja meg. E viselkedésmódok az elődöktől örökölt, készen kapott mintaként jelennek meg az egyén horizontján a szocializáció folyamatában.

Résztvevők és távolmaradók

A következő kérdésünk: kik, milyen parancsoknak engedelmeskedve vesznek részt a temetésen?

A temetésen való részvétel motivációinak feltárásánál célszerűnek tűnik megvizsgálnunk, hogy a résztvevőket milyen kapcsolatok fűzik az elhunythoz vagy annak a családjához. Azért tételezhető vonatkoztatási pontnak az elhunyt és családja, mert igen gyakori tapasztalatunk, hogy az elhunyt közeli hozzátartozóinak (pl. gyermekeinek) kapcsolatai is működésbe lépnek a temetésen résztvevők létszámának alakulásában. Nem egy esetben olyan résztvevők jelentek meg az eseményen, akikről tudtuk, hogy személyesen soha nem találkoztak az elhunyttal.

A vizsgált környezet fizikai és szociális elrendeződéseiből (a lakosság létszáma, társadalmi kapcsolatok) következik, hogy minden ebben a környezetben szocializált egyén valamilyen kapcsolatban van a társadalmi szintéren jelenlévő másokkal. Az ismerősségtől, ami jelentheti csupán a másik fizikai azonosítását, az első- másod-, és harmadfokú vérségi kapcsolatokig, továbbá a munkahelyi, szakmai, szomszédságai stb. viszonyokig minden egyén egy kapcsolathálóban él, amelyet a társakkal folytatott interakcióba épít ki és tart fenn folyamatosan.

Az érvényes társadalmi szabályozások a kapcsolattípusoktól függően kötelezettségeket rónak az egyénre, e kötelezettségek a szűkebb társadalmi környezet elvárásaiként jelentkeznek az egyéni cselekvésstratégiák eltervezésénél. Általános elvárás például, hogy geneológiai, territoriális (szomszédság) és választott kapcsolatokban kötelező a temetésen való részvételével.

Az egyént erős társadalmi szabályozás kényszeríti erre a cselekvésre, amit azonban nem kényszerként él meg, hanem mint egyetlen lehetséges alternatívát. Ez az őt körülvevő társadalom rendje és másoknak is ez akik ebben a világban élnek. Ugyanezt, ugyanígy tudják, ez a magától értetődés az egész forgatókönyv előírta cselekvés-együttesre vonatkozik. Abból, hogy mindenki ugyanígy tudja, következik, hogy előreláthatóak mind a résztvevők, mind az esemény menete (például a halotti torra hivatalos személyek listáját már azelőtt megírják, mielőtt látnák, hogy kik vesznek részt a temetésen).

E közösen birtokolt és használt tudás nélkül, elképzelhetetlen lenne, az esemény folyamatos, zökkenőmentes lebonyolítása.

Nevezzük a fenti kapcsolatokból -- a résztvevők logikája szerint -- természetesen következő jelenlétet az "elkötelezett" résztvevők jelenlétének.

Az elkötelezett egyén csak abban az esetben maradhat távol az eseménytől, ha az elhunyttal vagy családjával konfliktusba keveredett, és ez a konfliktus a temetés idején is "él".

Megfigyelhettük azonban, hogy egy-egy temetésen az elkötelezetteken kívül igen nagy számban jelennek meg résztvevők -- főleg az idősebb nemzedékből -- kik irányában nem működött a részvételük iránti elvárás. Ha távol maradnak, abból nem származhat hátrányuk, nem követnek el semmiféle szabályszegést. Az esemény menetében a gyakorlati teendőket, ügyintézéseket mind az elkötelezett résztvevők bonyolítják le. Az el nem kötelezettekre nem várnak feladatok. A jelenlévők két külön kategóriáját szemléletesen tükrözi a torba hívás mozzanata: ekkor különül el, hogy kinek várták el a jelenlétét, és kinek nem. Akinek ott kellett lenni, azt a torba is meg kellett hívni.

Az el nem kötelezettek részvételének indítékait viselkedésük megfigyelésével próbáltuk megérteni.

A temetésre a szóban forgó kategória mindig csoportosan (2-5 személy) gyülekezik, lassú, sétáló lépésekkel, az asszonyok egymásba karolva és társalogva. A szomszédok gyakran előre megbeszélik, hogy mennek-e a temetésre, s ha igen, megegyeznek, hogy együtt fognak indulni. A halottas ház udvarán gyülekező résztvevők kisebb csoportokban (3-6 személy, külön a férfiak, külön az asszonyok) beszélgetnek, amíg a lelkész érkezésére várnak. Mindenütt halk társalgás folyik a legváltozatosabb témákról: egy részük a mindennapok világának rutinjai körül forog -- időjárás, gazdálkodás, az asszonyok a ház körüli teendőkről --, de hallani lehet emlékezéseket -- fogság, katonaság élményeit -- éppúgy, mint a legfrissebb rádióhírek tovább beszélését.

A beszélgetések a lelkész megérkezésével félbeszakadnak és szünetelnek, míg az induló temetési menet felsorakozik az utcán és a templom felé indul. A menet négy-öttagú sorai jórészt az előbbi beszélgető csoportok összetétele szerint szerveződnek, és itt is folytatódhat a társalgás. Általában csak az első öt-nyolc sorban lévő férfiak éneklik a temetési éneket a kántor diktálása után, mások nem.

A templomi szertartás után a temető felé megint alkalom van társalgásra.

Mindvégig visszafogott intonáció, mérsékelt gesztushasználat jellemzi a társalgást, ám a temetőből -- a gyülekezéshez hasonló ütemben -- hazafelé tartó csoportokban már a mindennapi, megszokott hangerővel és gesztuskísérettel folyik a beszélgetés. Hangsúlyozom, hogy a beszélgetés csak az el nem kötelezettekre vonatkozik, a koporsó melletti közeli hozzátartozók sohasem társalognak.

Mi ez az állandó társalgás, miért ismétlődik minden adódó alkalommal? A társalgásnak kitüntetett szerepe van az ember életében. Ezt mondja a társadalomtudós éppúgy, mint az idős földműves házaspár:

"A világ valóságát azáltal tartjuk fenn, hogy jelentős másikokkal társalgunk. A társadalmi kapcsolatok valóságteremtő ereje közelségük fokától függ, minél inkább szemtől-szembeni helyzetekben fordulnak elő, és minél elsődlegesebb jelentőséget tulajdonít neki az egyén.[1]

"Társalogni kell, a barátok szükségösök, a társaság kell!"

(R. A. Cs. A.)

"Én nem azé mentem soha a társaságba, hogy igyam, mert én nem vótam nagyivó embör fiatal koromba sem. Hánytam, s olyan beteg vótam, nyúlottam el. Csak a társaságé mentem, nem lehet visszavonulva élni..."

(R. A.)

A valóság megtartásának legszükségesebb eszköze a beszélgetés. Az emberek mindennapi élete olyan mint egy beszélgetőgép kattogása, amely az ember szubjektív valóságát állandóan garantálja, befolyásolja és újratermeli.[2]

A beszélgetések egy mindenki által hallgatólagosan elismert és megkérdőjelezetlen valóság előtt zajlanak. Ez az érvényes valóság a háttérben marad, csak burkoltan jelentkezik a beszélgetésekben, amelyek a valóságképre rávetítve nyerik el értelmüket.

"Ahhoz, hogy a szubjektív valóság sértetlen maradjon, a beszélgető gépet jól kell olajozni és állandóan működtetni kell." (206)

Ilyen olajozási és működtetési alkalom az el nem kötelezett résztvevőknek a megjelenés a temetéseken. Az egyén színre lép a társadalomban, állandóan helyzetben van, interakciókat bonyolít le, szemtől szembe tapasztalja társait, számára ők a ťjelentős másikokŤ, akik előtt az élet zajlik s akik a valóságot naponta megerősítik.

Az eddigi gondolatmenetből következik, hogy: a temetést a résztvevők szempontjából valóságteremtő intézménynek tekinthetjük.

Az esemény azonban mint az intézményesült viselkedésformák összessége nemcsak a résztvevőknek a viselkedését szabályozza, hanem távolmaradókét is. Igen szigorú szabályozások övezik az eseményt: például a halottas ház környékén tilos a hangoskodás; a falu utcáin amikor a temetési menet a templom, majd a temető fele halad, minden távolmaradónak tilos az utcán mutatkozni. Tehát aki távolmaradó az tevékenységeit, ügyes-bajos dolgait úgy intézi, hogy útvonalai az illető idő intervallumban elkerüljék az esetleges találkozást a temetési menettel. Emellett a távolmaradók cselekvéseinek megszervezésébe a legváltozatosabb és legváratlanabb módon léphet be a temetés ténye. Például 1988 őszén a faluban nagy temetés volt (kb. 800 résztvevő), amikor előre tudott dolog volt, hogy az m. t. sz. vezetősége is résztvevő lesz. Voltak távolmaradók, akik a temetés idejét használták fel arra, hogy az m. t. sz. földjén saját hasznukra a burgonya tiltott másodszedését elvégezzék.

A résztvevők létszámát befolyásolja a temetés időpontja is. Ha munkaszüneti napon kerül rá sor, több a résztvevő, mint a munkanapokon.

A rituális beszéd és az esemény

A következőkben sorra bemutatjuk a temetés forgatókönyvében már jelzett rituális beszédeseményeket, majd megnézzük, mit jelentenek az esemény menetében.

Minden beszédhelyzet bemutatásánál egy konkrét esetre vonatkozó szöveget mutatok be úgy, ahogy a hangfelvételen rögzítettem a beszélők kikérdezésekor. A folyamatos bemutatást zavarná az egyéni változatok felsorolása.

I. Az első nyilvános beszélési alkalom a virrasztó esti beköszöntő a halottas házhoz, amikor a nagyobb csoportban érkező éneklők közül előzetes egymásközti megegyezés szerint egy, a beszélésben gyakorlottabb férfi elsőnek lép be az ajtón, és a köszönés után az alábbihoz hasonló szöveget mondja el:

 

"Adjon Isten, jó estét! Megdöbbent lélekkel léptük át ennek a gyászháznak a küszöbét, ahonnat elszólíttatott a halál által egy drága jó édesanya. Kívánunk neki csendes békés pihenést majd a temető birodalmába a földnek hantjai között, s lelke nyerjön üdvösségöt a menny honába s az érte fájó szíveköt vigasztalja, őrizze, s oltalmazza több szomorúságtól s magokat s mindnyájukat segítsön meg a ma esti szolgálattételre."

(B. J.)

A gyászháznál már korábban ott levő idősebb férfi -- aki lehet rokon vagy szomszéd -- végig szemben áll a beszélővel, majd a következő rövid válaszbeszédet mondja:

"Isten hallgassa meg a szép beköszöntőt. Kívánjuk, hogy az elhunyt édesanya pihenése legyen csendes, Isten segéljön meg a ma esti szolgálattételre."

Ezután kezet fognak, először a beszélők, majd a fogadó a többi érkezővel és az éneklők helyet foglalnak a gyászlepellel letakart asztal mellett.

II. A második beszélési alkalom szintén a virrasztó estén a közös ivás és étkezés (két pohár pálinka és egy szelet kenyér) "beköszöntése" és "az asztal megköszöntése". Példának nézzünk egy asszony ravatalánál elhangzott beszédet:

"Halotti gyülekezet, kedves atyámfiai!

Szomorú alkalomra jöttünk ide, ehhöz a házhoz, amidőn ennek a háznak gazdasszonya Mihály Andrásné Sándor Irén életének hatvanegyedik évében elszólíttatott az élők sorából. Mü eljöttünk, hogy tisztösségöt tegyünk ezön az utolsó búcsú estén, virjasztó estén, egy utolsó istenhozzádot mondjunk neki, hogy örökre megpihenjön. Ezért az alkalomért a keserves atyafiak itt étel-italbéli jóakarattal kívánnak nekünk gazdálkodni, ebből s Isten áldásából csekély szolgálatunk után részt fogunk venni."

(P. J.)

A beszélő leül és a jelenlevők -- a ravatal körül ülő keservesek és a fennjárók kivételével -- elfogyasztják a szelet kenyeret és a két pohár pálinkát. Ezután ugyanaz a férfi, aki a beköszöntőt mondta, vagy ha többen vannak beszélők, akkor egymás közti megegyezés szerint másvalaki, egy rövidebb szöveget mond:

"Megköszönjük a gyászoló családnak a hezzánkvaló szivességöt, kinek az emlékire adták, nyugtassa meg a Jóisten, s ki mit elhasznált adja egészségire. s az éjszakát áldja meg csendes pihenéssel, s a hónapi napra adjon jó felvirjadást." (B. J.)

A beszélő leül, még elénekelnek 2-3 éneket, majd lassan elszélednek. A koporsó körül ülő gyászolók ezt végigvárják, csak ezután állanak fel a ravatal mellől és kezdik a búcsúztató megszövegezését.

Másnap a halottas háznál a temetésre gyülekező résztvevőknek előkészített padok közül az elsőre az idős férfiak ülnek, akik potenciális beszélők. Ha többen vannak, egymás között megegyezhetnek, előfordult, hogy egyikük mondja a beköszöntő lelkészt fogadó beszédet, a másik a temetőben az egyházi szertartást megköszönő beszédet.

Az érkező lelkészt és kántort fogadó gyülekezet térbeli elhelyezkedésével az egyház szolgái körül kialakít egy "szent" teret, (kb. 6-8 m²) ide más nem lép be, csak a beszélő, aki 2-3 m-re kilép a mögötte állók közül és a lelkésszel szemben helyezkedik el. Ez a térbeli elrendeződés jelzi, hogy ki fogadja válaszbeszéddel a lelkészi beköszöntőt (3-4 perc).

III. Példa e beszédhelyzetben elhangzó szövegre:

"A Jóisten hallgassa meg a tiszteletös úrnak ezt a szép gyászbeköszöntést. Azt mondja a zsoltár, hogy megáll egyszer minden munkás, mindenkinek egyszer valaki sírt ás! Így történt e háznál is, ennek a háznak gazdája is eltávozott, egy jó munkásembör itt hagyta családját, itt hagyta szeretteit, itt hagyta szép otthonját s eltávozott a temető birodalmába, oda az örökös otthonba, ahonnat nem tér vissza soha. Kívánom, hogy a Jóisten nyugosztalja meg abba a sírba s abba a koporsóba, lelke találja meg a megérdömölt jutalmat s keservesöknek adjon vigasztalást.

Megérköztek a tiszteletös urak es erre a szomorú alkalomra, hozták magokkal a hitnek erejét, kéröm a Jóistent segélje meg a tisztöletös urakot s adjon lelkierőt, hogy ezt a gyász-istentisztöletöt végbevihessék." (R. M.)

A lelkész válasza: "Isten hallgassa meg", majd egyet-egyet lépnek előre és kezet fognak.

A következő nyilvános beszélés helyszíne a temető. A sírnál a temetési gyülekezet térbeli elhelyezkedése a következő: mivel a temető domborzata kelet felé meredeken lejt, és a halottat fejjel napnyugat felé helyezik (a sír kelet--nyugat irányú), a lelkész mindig a sír napnyugati felén áll meg, kiemelkedve a gyülekezetből. Mellette a kántor és jobbra tőlük 3-4 m-re a beszélő. A keservesek a halott lábai felőli részen állnak meg, a többi jelenlevő a sír körül rendszertelenül szétoszolva.

A koporsó elhantolása után a beszélő enyhén a lelkész felé fordulva, de a gyülekezetnek beszélve elmondja a köszöntő beszédet:

IV. Pl. "Mélyen tisztelt végtisztességtevő gyülekezet!

Mihály Andrásnét, Sándor Irént késértük ki ide, ebbe a csendes, békés, nyugalmas temetőbe, ahol a koporsóját az édös anyaföld bétakarta, hogy örökre megpihenjön. Az ő élete hatvanegy esztendőre terjedt ezen a földön, amiből kilenc évöt a későbbi férjével töltött el, s az ő halála békövetközött egy olyan betegség által, hogy nem lehetött meggyógyítani, csak a halál vót a meggyógyítója. Kívánjuk, hogy az Úristen adjon csendes, békés nyugodalmat ez eltemetett hitvestársnak, édösanyának s a keservesöknek adjon vigasztalást szent lelke által.

A tisztöletös uraknak a keservesök neviben igen szépön megköszönöm, hogy megtették a végtisztességtételt megboldogult atyánkfia koporsója felett, s az Úristen segélje meg, hogy minden szentséges dolgokba elvégezhessék kötelességököt, s az isten éltesse sokáig." (P. J.)

A fent bemutatott beszélési alkalmak az esemény menetében minden esetben megvalósulnak. Legalábbis a tanulmány megírásának időpontjáig nem fordult elő az utóbbi harmincegy évben (a lelkipásztor közlése) olyan eset, hogy elmaradtak volna.

Az alább következő két beszédhelyzet a halotti toron szintén ilyen rendszeresen megvalósuló jelenség volt, kb. a hetvenes évek közepéig, ma azonban gyakran elmaradozik. (A kérdésre még visszatérek.)

A gyászházhoz visszaérkezők, miután helyet foglaltak az asztaloknál, egy idősebb férfi, aki nem kötelezően az eddig beszélő, feláll, és "hangot csinál", ha szükséges (a hangcsinálás egy tányér vagy pohár "megkocogtatása" egy evőeszközzel a figyelem felkeltésére), majd egy rövid beszédet mond.

V. Példa az elhangzó beszédre:

"Mélyen tisztelt gyülekezet, ha meghallgatnak, egy pár szót mondanék, hogy miért seröglöttünk essze ehhöz a tisztes házhoz. Sajnos, egy szomorú alkalom vezérölt essze minket, mert mind ahogy a költő mondja ťhiányzik valaki közülünkŤ, hiányzik egy hitvestárs, akit elkésértünk temető birodalmába, abba az örökös otthonába, abba a titokzatosságba, ahonnan nem tér vissza már soha.

Itt a gyászoló család megköszöni önöknek, hogy nem sajnálva fáradtságot, eljöttek, talán osztoztak a fájdalomban, talán részvéttel voltak, ezért a gyászoló család most itt étel-italbéli jóakarattal fog gazdálkodni. Ebből s Isten áldásából, a gyászoló család jóakaratából tessenek részt venni." (R. M.)

Ezután következik a közös étkezés, amelynek befejezésével az előbbi elbeszélő, vagy ha többen vannak, megegyeznek egymás között: "felköszöntöm, de te osztán köszönd meg", "essze szoktak beszélgetni" (B. J.) és valaki megköszöni a torba hívást Pl.:

"Megköszöntjük a gyászoló családnak a bőséges ellátást, aki emlékire adták, annak kívánunk csendes nyugodalmat, s gyászoló családnak isten akaratában megnyugvást. A Jóisten pótolja ki reánk való kőltésököt, ki mit elhasznált, adja egészségire, a hónapi napra adjon jó felvirradást, jóéjszakát kívánok. (B. J)

Eddig tartott a temetésen elhangzó nyilvános beszédesemények szövegeinek bemutatása.

Könnyen észrevehető, hogy e szövegeknek tartalmi és szerkezeti elemei között átfedések, hasonlóságok, párhuzamosságok vannak. Kiemelve e közös elemeket, közelebb jutunk e beszédek jelentéseinek megfejtéséhez. Ezek megértéséhez a következő fontosabb jelzéseket emeljük ki:

-- Ismétlődnek az esemény egészére vonatkozó szövegrészek: pl. "szomorú alkalomra jöttünk ide", "elszólíttatott az élők sorából", "így történt ez háznál is", "az ő halála békövetközött".

-- A jelenlevők viszonyulását tükröző szövegrészek az elhunythoz és családjához: "mü eljöttünk, hogy tisztösségöt tegyünk", "megköszönöm a gyászoló családnak a jóakaratot", "kívánom, hogy a Jóisten nyugosztalja", "adjon csendes, békés nyugodalmat", "a keservesöknek vigasztalást".

-- Az esemény menetében pillanatnyi helyzetre reflektáló szövegrészeket: "ezért az alkalomért... kívánnak gazdálkodni", "megérköztek a tiszteletös urak", "megköszönöm, hogy megtették a végtisztösség tételt".

-- Az esemény következő mozzanatára utaló részeket: "csekély szolgálatunk után részt fogunk venni", "ezt a gyász istentisztöletöt végbevihessék", "a gyászoló család jóakaratából tessenek részt venni".

A fentiekből több következtetés is levonható. Először is, a rituális beszélés az esemény folyamatában az egyes szakaszok lezárása, elhatárolása a nyelv és gesztuskészlet segítségével megvalósítható beszédcselekvés. Tömören összegzi az esemény megvalósult mozzanatait, előrejelzi, beinti a következő pillanatokban megvalósuló cselekvéseket. Ugyanakkor egy pillanatnyi helyzet nyelvi objektivációja, amely nem köznapi, hanem az esemény hangulatának megfelelően szertartásos, ünnepi nyelven felépített objektiváció. Mintája, formája előre elkészített, a beszélő tudása, tapasztalata szerint tölti ki.

Az esemény résztvevőinek helyzetéből következően a beszélőről való tudásnak legalább két pólusát lehet elkülöníteni: a beszélők tudása a beszélésről és a nem beszélő résztvevők tudása a beszélésről.

Ezt utóbbiak tudják -- feltételezve, hogy az illető környezetben szocializált felnőtt egyének -- mikor fog az esemény menetében elhangzani nyilvános beszéd s azt is, hogy körülbelül mit fog mondani a beszélő. Számukra egy jelzés a beszéd, jelzi, hogy a következő pillanatban mi következik. A résztvevők cselekvéseit szabályozó jelzés.

Az a résztvevő, aki potenciális beszélő, nem csak azt tudja, hogy mit kell mondani, hanem azt is tudja, hogyan kell beszélni.

A következőkben a beszélőt és tudását állítjuk figyelmünk központjába.

A beszélő és a beszélés

 

A beszélő minden esetben férfi, soha nem fordul elő, hogy asszonyok beszélnek. A beszélés a férfiak, mégpedig az idősebb férfiak tiszte: "Általában mind az öregebbek vállalkoznak, mert ugye, azt mondjuk, hogy az üdősebbet illeti a szó s a beszéd" (B. J.). Mint kivételes esetet számon tartják, hogy egy cigánytemetésen, ahol nem volt idősebb gyakorlott beszélő, egy fiatalember önkéntesen vállalta a beszélő szerepet és igen jól meg is oldotta. Ugyanez a beszélő nem beszélhet olyan temetésen, ahol idősebb beszélők is jelen vannak.

Ma a faluban 12 beszélő van (névsorokat lásd a függelékben), akik közül mindig valaki, de legtöbbször többen is részt vesznek egy-egy temetésen. A beszélők névsorát többszöri kikérdezés után állítottuk össze.

Mivel a beszélést társadalmi jóváhagyás övezi, a beszélő szerep presztízst is jelent. Azért fordult elő a forgatókönyven többször említett helyzet, amikor a beszélők egymás között megegyeznek, hogy ki, hol fog beszélni.

"Például, ha ott vagyunk hárman es, különösen Gyulával ha ott vagyunk, már nem egyszer vót, hogy (megegyeztek - O.S.): né, akkor te állasz elé, vaj én mondom, te itt mondod el (a háznál), s én elmondom a temetőbe. Ennyit amikor leülünk (a gyászháznál a lelkész érkezése előtt) egymás között megegyezünk." (R. M.)

A presztízs mellett azonban a beszélés feladatot is jelent, van, akinek már nincs szüksége presztízse növelésére (például elismerten jó beszélő), szívesen másnak engedi át a beszélés lehetőségét. Ez az átengedés proxemikai jelekkel is kifejezhető:

"...van eset rea, hogy egyet kiszemelnek s a másik kettő visszahúzódik, hogy Ő ne számítson senkire, hogy Ő fogadja (a lelkészt)". (B. J.)

A másik véglet az, amikor a beszélők közül egyvalaki magának követeli a beszélés jogát:

"...nem mindenki tüzel, hogy Ő (beszéljen), van olyan es, amelyik... például B. komám, Ő már úgy vót, hogy: én mondom most!" (R. A.)

Általában, ha többen vannak, a megegyezés egy kölcsönös, (gyakran ál-) udvariaskodás. (A temetési rituális beszéléssel rokon helyzet a templomi rituális beszéd.) Minden vasárnap az istentisztelet befejezéseként, amikor a lelkész kiindul a templomból, az ajtón belül megáll, és mond egy rövid köszöntőt. A férfiak, amíg a lelkész az ajtóig ér, a padokból szintén az ajtó felé sorakoznak. A jelenlévő beszélők között többször megfigyelhető egy diszkrét versengés: ki kerül előre a sorban, hogy a lelkésszel szemben elfoglalja a "beszélő helyét".

A beszélők szociális helyzetéről megállapítható, hogy a falu társadalmának "középrétegeiből" kerülnek ki. Senki sem emlékszik olyan esetre, amikor a beszélő a falu értelmisége, hivatalnokai, vagy elesettjei közül került volna ki. Az egyén szilárd közösségi pozíciót kell birtokoljon ahhoz, hogy potenciális beszélő lehessen.

2. A beszélő tudásának eredete 

Rákérdezve a beszélők tudásának eredetére, mindenki a nála idősebb, már elhalt beszélőktől hallottakra hivatkozik, akiktől tanult. "Hallás után szedegettem vót essze, s osztán apránként mondogatni kezdtem s osztán úgy szaporodott", "hallogattam s megjegyöztem" -- mondják a megkérdezettek.

A beszélés indítékai között is vannak különbségek:

"Ugye, éröztem, a korral, hogy mahónap sor kerülhet arra, hogy belékerülök (a potenciális beszélők sorába - O.S.). Osztán ugye, vótam többször szószóló így lakodalmakba, s arra gondoltam, hogy ha a szükség megkívánja béköszönteni a halottas házhoz, hát mért ne. Osztán így lassanként..." (B. J.)

"Neköm úgy jő örökké, én úgy szólhatnám, én úgy beszélhetném, valóságos akaratom, vágyam neköm, mert ha ez nem vóna, akkor én nem tudnék beszélgetni. Ez valóságos vágyam neköm, megteremtette az Isten bennem, hogy olyan szókimondó vágyam van, hogy nyilvánosságra akarom hozni, s az jó es töllem ilyen esetökbe." (P. J.)

Egyik felől a külső világ szükségszerűségeként fogják fel a beszélését, másfelől mély személyes vágyak, amelyek egybeesnek a közösségi elvárásokkal.

Nem találtam senkit, aki ezeket a hallásból megismert szövegeket írott formában is rögzítette volna.

"Úgyhogy ez külön leírva nincsen neköm sincs s másnak sincs, mert aki íratlan nem tudja elmondani, vaj nem tud, az elé sem áll." (S. M.)

A memóriában tárolt szövegrepertoárból válogatja, szerkeszti meg a beszélő az alkalomnak megfelelő változatokat.

A beszélni tudás megtanulására bőséges időt biztosít a társadalom. Az egyén, amíg a beszélő-korba jut, igen nagyszámú temetésen vehet részt, ahol megfigyelheti, rögzítheti, értékelheti az elhangzott beszédeket.

A beszélők között ha szigorú hierarchiáról nem is, de megkülönböztetésekről beszélhetünk: "Nálamnál vannak jobb szónokok es, mint például Sándor Mózes" -- mondja az egyik adatközlő.

A rég elhunyt, jó beszélőkre sokáig emlékeznek:

"Ő beszélt a legtöbbet, mikor ott vót a temetésön, akkor más nem kellett hogy beszéljen. Osztán Ő még kibővítötte, idézött a bibliából es, belé foglalta a beszédibe." (B. J.)

"Papp János, Veres Laji, s a vén Kenyeres Ferenc, ugye azok mind nagy beszélők vótak, azok mondogatták előttem, Bence József, nyugogyék csendesen, az osztán ugyan nagy mondó vót, azok osztán fennebb mentek, mert konfirmációkor, esperes fogadáskor, ugye akkor es vótak beszédök." (R. M.)

De nemcsak az idősebbektől tanul a beszélő, hanem beszélő társai szövegeit is megfigyelheti: "Osztán, ugye az embör még egyik a másén es tanól, hogy mondtam, vaj te hogy mondtad." (B. J.)

Amit mond a beszélő, annak az eseményhez szorosan kapcsolódó aktualitása kell legyen: "örökké nem egyformán kezdöm a beszédömöt én sem, az alkalom megmutassa"; "minden esetre minden halottnál, hogy mennyi üdős vót, vagy milyen vót, vagy ki vót az embör, asszerint vesszük fel a tárgyat, a témát". (P. J.)

Felelősséggel és kockázattal jár a beszélés, aki téved, azt hosszú időre megbélyegezheti a hallgatóság. (például egy toron egy kezdő beszélő a következő szövegrészt mondta: "...a Jóisten adjon a holtaknak vigasztalást, s az élőknek nyugodalmat". A beszélő szomszédja rögtön replikázott: "Jó van István, leülhetsz". Az eset közel három évtizede történt, de ma is felemlegetik. Az illetőből nem is lett beszélő ember soha.

A beszélés vállalása "meggondolkoztató dolog, igaz, mert ugye sokan hallják s csak egy szót vétsön el az embör, ugye, vagy nem jól mondja, azt már mindenki észreveszi." (B. J.)

Leírni ahogyan kell beszélni, a külső megfigyelőnek igen nehéz feladat. Bármilyen a szeme és "beleérző" az okfejtése, a beszéd mint teljesítmény és megvalósítás pragmatikus szabályairól kevesebbet tud mondani, mint egy gyakorló beszélő. A kutatónak munkája e szakaszában az a gondja, hogy megtalálja az adatközlőt, aki ezeket a szabályokat meg is tudja fogalmazni. Tapasztalatom szerint e feladatra nem mindenki alkalmas, a gyakorlott beszélők közül sem. A következőkben egy beszélő embernek (Rigó Mihály, sz. 1907) a beszélés-módról való tudását mutatom be a magnószalagra rögzített hangfelvételről. (A kérdezőt az adatközlővel folytatott beszélgetésen egy szerencsés véletlen segítette: a beszélgetőpartnerem érdeklődésemet hallgatólagosan úgy értelmezte, hogy én azért szeretnék minél többet megtudni a beszélésről, mert majd magam is beszélni szeretnék a temetésen. Erre a félreértésre csak akkor jöttem rá, mikor a beszélgetésünk végén megkért, hogy próbáljak az általa elmondott szabályok szerint egy szöveget elmondani.)

A szükséges figyelem összpontosítás feltételezi, hogy:

"az embör mikor úgy akar, hogy felálljon a közönség elejibe, akkor ne láss meg senkit a papon kívül, a papot nezzed, de a többit ne, ha ezören vannak, akkor sem! Ha nézögetni kezdesz, a közönség szemeibe, akkor megállasz! S nyuguttan! Nem kell hogy jaj hamar (sietni) nem kerget senki! Béfejezöd nyuguttan, s ha mondjuk vajegy szó nem es pászol úgy, ahogy kéne, ha nyugutság van, akkor kapsz helyibe mást, de ha idegösködöl, s pontosan csak azt akarod (mondani) ami mintha le vóna írva vers formába, akkor nehéz. Nem szabad megijedni, ha egyik szót nem kapod meg olyan hamar, egy másik szóval kell egy kicsit egészíteni. Úgyhogy a nyuguttság a legfőbb.

Jobb egy kicsi rövid mint, hogy sokat mondjál. Rövidön! Nem baj, ha három szó es csak ne kelljen megismétölni, újrakezdeni. Ha újrakezdöd, meg vagy állva.

Az embör, aki fel akar állni, egy kicsit magába készül, hogy csak eccer-kéccör sikerüljön röviddel már sokkal könnyebb harmadikszor, de mondom csak nyugodtság! Ha kapkodni kell a szók után, akkor abba kell járni, hogy két-három szóval béfejezni...

Ugye, olyan helyt ahol eltávozott egy fiatal édesanya, jőni kell (a beszédnek), hogy egymás után mennyen... még azt mondom, hogy ilyen helyt a legrövidebben bé kell fejezni, attól függ, hogy az idegrendszered milyen es. Például Kusztoránitt, mikor odáig elmondtam, hogy: jó édösanya, kire még nagy szükség lett vóna, (az elhunyt fiatal édesanya volt) úgy kezdtek ordítani ott hátul, hogy így (mutatja) nezett a pap, hogy valahogy fejezzem bé. Úgy felfutott valami (a torka felé int), így nezett a pap, még a szemivel es intött, hogy valahogy fejezzem bé!

Az ilyensmikkel számolni kell, osztán béfejeztem én, nem mondtam el mindent, amit kellett vóna...

Úgyhogy egy kicsit erősnek kell lenni, hogy egy olyan érzékönyebb vagy felfut a torkodba, s akkor meg kell állni. Csak, mondom, nezni senkire sem kell a papon kívül. Ha a népnek a szeme közi kezdesz nezni, vége.

A pappal, pedig avval szembenezhetsz, mert az olyan őszinte, hogy ha tudna, segítene szavakkal, ugye, úgy néz szembe veled. De másra nem kell nézni...

Ezt osztán, valahogy nem úgy kell mondani, mind a versöt. Nem mond a versöt, ugye olyan megnyomott szókkal kell kiemelni, megnyomni a szót. Nemcsak úgy egymás után mind a versöt, inkább még szusszanni es egyet-egyet. Nem kell sietni, ez a legfontosabb. Inkább legyen rövid, csak legyen olyan értelmes egy kicsit.

Ez most nem azt jelönti, hogy minden olyan cakkra (pontosan) legyen, mikor már kéccör-háromszor elmondod, akkor már te es fogsz szavakat kapni, már ragad hezza valami. Ha egy olyan alkalmas szót kapsz azt még hezza lehet tenni, mert ugye, ha mü elmenyünk a temetésre, az mü elészedjük, de másikra, harmadikra már nem jó, ki tudja milyen lesz egymás után; mindegyiköt le kell szűrni. Mü meg es pótoljuk osztán.

Úgy vóna szép, hogy minden szó pászoljon az alkalomhoz. Arról a trágyról, mind ahogy szokták mondani, arról a tárgyról, hogy pászoljon a szó. Ahol nem pászol, oda még kitalálsz valamit, egy odavágó szavat, me ugyes van, hogy nem tudod eppen, hogy rimöljön egymás után, arra kell erősen ügyelni, hogy egy kicsit találjon. Például: munkás kezek szorgalma már véget ért, fáradt testöd örök nyugalomra tért.

Két sor, egyik hozza a másik értelmét.

Nem baj, ha ezök a szavak... ha például, amit elmondtál a háznál abból a temetőbe vajegy beléesik, csak ne eppen azon a sablonon mennyen, egy kicsit másképpen. Még az es jelönt valamit."

A beszélő a következőképpen értékeli saját teljesítményét:

"A tiszteletös úr sem várja, hogy sokat mondj, mert ő annyit elmond, hogy az elég. Akármit mondj, úgysem tudunk olyant mondani mind az övék. Úgysem tudunk olyant mondani, mint ő.

De a miénk ez az egyszerű mondat ugyes megvet (mérhető a lelkészéhez). Ugye, mü csak egyszerűen mondjuk... mert ugye, mü kicsi embörök vagyunk a tanólt emberek között... ilyen szavakon ki tudjuk fejezni."

A beszélő emberek névsora (1990):

Baczó Zsigmond, Bencző József, Bencző Gyula, Bencze Mózes, Bodor Sándor, Csáka Albert, Kenyeres Gyula, Pálfi Albert, Rigó Mihály, Sándor Mózes, Sós Mihály, Sorbán György.

Adatközlők:

(B. J.) -- Bencző József (sz. 1914)

(P. J.) -- Papp János (1893--1981)

(R. A.) -- Rigó András (1903--1985)

(R. A. Cs. A.) -- Rigó Andrásné, Csíki Anikó (sz. 1909)

(R. M.) -- Rigó Mihály (sz. 1907)

(S. M.) -- Sándor Mózes (sz. 1914)

Itt mondok köszönetet Bencző Dénes (sz. 1929) homoródalmási unitárius lelkésznek, aki a gyászszertartás részmozzanatainak időbeni pontosításánál volt segítségemre.

 

---