Ember és föld a Székelyföldön

 

Legyen vége a kizsákmányolásnak!!! FÖLDET!!! A fenyegető követelést egy székelyföldi falu utcai plakátjáról idézzük: 1989 decemberének utolsó napjaiban a helyi hatalomváltást sürgető csoportok egyelőre még nem érezték elérkezettnek az időt, hogy ellenfeleikkel a nyílt konfrontációt vállalják. Az érdekharc egyik formájaként, éjszaka titkos kezek, a helyi termelőszövetkezet szemtelenül megtollasodott vezetőiről, hevenyészett feliratos gúnyrajzokat tőztek a forgalmasabb utcák kapuira, kerítéseire. A névtelen feliratok lakonikus soraiban a föld mellett demokráciát, egyenlőséget, a "rokonizmus" eltörlését követelték. (A nyilvános helyeken kifüggesztett gúnyrajz, a székely falvakban az ötvenes évek kuláküldözéseinek idején volt a szimbolikus lefokozás hatalmi eszköze. A rendszer bukásának, a felépített társadalmi-gazdasági szerkezetek lebontásának kezdetén az emberek spontán módon újra használatba vették ezeket az eszközöket).

A földkérdés a fordulat napjaiban nemcsak a forrongó helyi kisvilágok ügye volt, hamarosan a napilapok címoldalaira került, közügy lett.

Romániában 1991 februárjában lépett érvénybe, az azóta sokat bírált, de módosításokkal ma is hatályban lévő földtörvény. A korszerű termelési technológiákat, üzemszerű mezőgazdasági termelést pártfogoló agrár szakemberek a jogszabály fő hibájának azt a cikkelyt tartják, amely kimondja, hogy az egykori tulajdonosok vagy örököseik azokon a határrészeken igényelhetik vissza a parcelláikat, ahol voltak. A törvénynek éppen ez cikkelye hatott revelációként a kollektivizált székelyföldi falvakban. Hogy mit jelentett az egykor zömében kisbirtokos gazdáknak harminc-negyven év után a földvisszaadás, föld újbóli birtoklása, nehezen érthető meg a társadalomtörténeti előzmények, létviszonyok és az ezekben gyökerező mentális beállítódások figyelembevétele nélkül. 

A székelyföldi régmúltból fennmaradt köznapi írásos anyagból számos példát lehetne felhozni annak bizonyítására, hogy e társadalmi formációban a birtokolt föld nem pusztán csak termelőeszköz volt. A családi tulajdonban lévő földterület mennyiségének, - sőt a változatos természeti feltételek függvényeként a térbeni elhelyezkedésének is - a család társadalmi rangját jelző szerepe volt. A helyi hierarchiákban és viszonyrendszerekben a földbirtok az elismert társadalmi pozíció nélkülözhetetlen eleme volt. Ha írásos formában is rögzítették az egyén társadalmi helyét életközösségében, annak fontos része az volt, ha a szóban forgó személyről le lehetett írni, hogy "bír szép külső szántókat, kaszálókat, melyek egy tisztességes birtokú gazdához illenek". E gondolkodásmódban az alany meghatározása a birtokolt javakkal történik. Az alany az, amit birtokol, a tulajdona alapozza meg identitását. Amikor a hatalmi erőszak megfosztotta javaitól, pl. földbirtokától a gazdálkodót, identitásától fosztotta meg. 

A földbirtok az archaikus székelyföldi társadalomban (de a jelen fél-archaikus székelyföldi falusi világban is) a testvérek, rokonok, szülők, gyermekek közötti kötelékek, társadalmi biztonságot jelentő kötelezettségek hordozója volt. Az ősiségen alapuló szívós családi vagyonközösségek - az osztatlan ősföld mikroközösségeket integráló intézménye - a XVIII-XIX századig fennmaradtak. Az örökölt ősföld, a külön családokat alapító örökösökre veszélyek, ellenséges fenyegetések, károk esetén akkor is kölcsönös kötelezettségeket rótt, ha már megosztoztak és külön gazdálkodtak. Idővel változott e kötelezettségek mértéke, tartalma, de mint kulturális minta a személyközi viszonyokban a mai napig viselkedés- és magatartásszabályozó szerepük van.

A föld birtoklásának, használatának, öröklésének hagyományos szokásrendje, az adás-vétel évszázados formái a huszadik század közepéig fennmaradtak. Sok faluban századunk negyvenes éveiben számolták fel az ugarhagyó határhasználatot, de még ma is találkozni eldugott székely falvakban olyan gazdálkodóval, aki a gyomtól zöldellő szántóföldek láttán a nyomásrendszerű földművelés mellett érvel, mert "a juh apró körmeivel mind kitapodta a gyomnövényt, a forgatás (csekély mélységű nyári szántás - O.S.) puhította ezt a szíjas földet, s föld ma úgy is van elég, pihenhetne egy harmada minden esztendőben" (68 éves földműves).

Az ötvenes évek elejéig a felfele törekvő falusi családok legfontosabb célja a földvásárlás volt. A birtokgyarapítás vágya  az egyik legmélyebb motivációja volt az idegenben vállalt időszakos pénzkereső munkának: azért dolgoztak városon évekig, évtizedekig cselédként, bolti szolgaként a fiatal családok, hogy az összespórolt pénzzel növeljék az örökölt birtokocskát. A közelmúlt történetében a "mezőgazdaság szocialista átalakítása" néven ismert társadalmi folyamat egyik következménye az ember-föld viszonyban az volt, hogy "meggyűlöltette a birtokot, úgy meggyűlöltette, hogy mi könnyen aláírtuk, amikor elvették, úgy megutáltuk volt" (74 éves falusi asszony). Az erőszakos kollektivizálás következményeként megszűnt a "földhóbort", a birtok gyarapításáért folyó állandó versengés, és elkezdődött a "házhóbort", az új, vagy újjáépített, korszerűsített ház lett  a családi beruházások legfontosabb célpontja: átvette a földbirtok reprezentációs funkcióit.

A három- helyenként négy évtizedes merev, ideologikus irányítású termelőszövetkezeti gazdálkodás azzal, hogy nem engedett jelentékeny teret az önálló gazdálkodásnak, a falun maradt népességet megfosztotta a birtoklás, az önálló rendelkezés örömétől. "Most nem szántunk, s nem vetünk" - mondta rezignáltan egy bérmunkás státusba kényszerült parasztember a nyolcvanas évek közepén, s rezignáltsága egy mellékvágányra terelt, zsákutcába szorított társadalmi csoport életérzését jelezte. Az önmaguk, és javaik fölötti rendelkezéstől, döntési szabadságuktól megfosztott egykori gazdák nosztalgiával emlékeztek azokra az időkre, amikor maguk irányították kis gazdaságaikat, határoztak a birtok és a termelőmunka ügyeiben, saját nevelésű állataikkal vásárokra jártak. A magánparaszti gazdálkodást fel lehetett számolni, a földeket el lehetett tulajdonítani, el lehetett venni az állatokat, gazdasági felszereléseket, de az önálló gazda habitusát, a mélyen megélt jogosultságok, szabadságok igényét nem sikerült kiirtani. Ez a beállítódás - ha nem is társadalmi méretekben - búvópatakként túlélte a közös gazdálkodás évtizedeit: "nekünk mindenünk volt a kollektív idő alatt is, mert én amikor kollektivizáltak s elvitték a szekeremet, leltárba vették, ráfestettek egy nagy kék K betűt és egy nap elvitték, még otthon se voltunk, később aztán összevágták, s a disznóknak pityókát főztek vele... De amikor elvitték én egy hét múlva mentem, ki az erdőre, s vágtam a neki valókat, kerestem az ágasnak való kétágú fát, s hoztam, s csináltam az új szekeret magamnak. S akkor mind ijesztgettek, hogy elvesszük-elvesszük. De osztán nem vették el, úgyhogy nekem minden volt. Tehenet szereltem megint s béfogtam a szekérbe, mert nem tetszett, hogy várni kellett a fogatosokra...(80 éves földműves).  "

Az önálló létforma utáni nosztalgia számos jelét tapasztalhattuk nemcsak a termelőszövetkezetekben dolgozók, de a kisvárosokba segédmunkásként ingázó, vagy néhány hónapos tanfolyamokon szakmunkássá képzett egykori földművesek körében is. Ez a nosztalgia tetten érhető volt a verbális megnyilatkozásokban, a szűkre szabott háztáji parcellákon folytatott gazdálkodásban, vagy azokban a titkos próbálkozásokban, ahogy az emberek saját gazdaságukat informális úton-módon erősítgetni igyekeztek.

"Hozzád szólunk földműves nép!"

Már a Nemzetmentési Front Tanácsának első közleményében, nyolcvankilenc december 24-én megfogalmazódott a mezőgazdaság restruktúrálásának és a paraszti kistermelés támogatásának szándéka. A gondolat villámgyorsan szétterjedt az országban. "Hozzád szólunk földműves nép" hirdette másnap az egyik székelyföldi megyei napilap, majd így folytatta: a földműves "legyen ura a földnek, igazi ura és gazdája, legyen termelő és haszonélvező a szó legigazabb értelmében"[1]. Néhány nap múlva, a földtulajdon jövőbeni lehetséges formáit latolgatva, napi sajtóban valaki megkockáztatta: "megtörténhet, hogy az tsz földje teljesen szétosztódik, megszűnik a közös gazdaság..." A falu közvéleményében kilencven tavaszán a termelésszervezés három lehetséges változatáról beszéltek: magángazdálkodás, szabad gazdasági társulás és nagyüzemi gazdálkodás. Egyelőre azonban még változatlanul fennmaradtak a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok, talány volt, hogy melyik termelési forma lesz majd uralkodó. Az új idők ígéreteként, földtörvény kidolgozásáig minden termelőszövetkezeti tag, ha teljesítette a közös gazdaság meghatározta munkavolument, fél hektár földet kapott használatra. A falu forrongott, néhány helyen a bátrabb gazdák a kaszálóterületeken is új törvényt szabtak: megtagadták a még termelőszövetkezeti tulajdonban lévő területeken készített takarmány elosztását a közös gazdasággal. Jellemző az akkori közviszonyokra, hogy a köztudott és törvénytelen cselekedetekért senkit nem vontak felelősségre.

     Talán soha nem követte a falusi világ olyan izgalommal az országos politikát, mint a földtörvény kidolgozásának időszakában. Már a törvény hatályba lépése előtt nyilvánossá vált, hogy a "parcellákat vissza lehet adni a tulajdonosnak a régi helyen is, ha erre van lehetőség és igény, de ki lehet adni tagosítva is". Az agrár szakemberek, publicisták ez utóbbi változat mellett érveltek: "Most kínálkozik lehetőség arra, hogy megvalósuljon mindaz, amire évszázada történtek próbálkozások a Székelyföldön, nevezetesen a tagosítás, amely a nadrágszíj földek tömbösítését jelentené... Olyan alkalom, amit kár lenne elszalasztani". A jövő termelés-szervezésének alapelveiként a modern technológiákat, hatékony gazdálkodást, magas terméshozamokat hirdető, agrár szakember kategorikusan fogalmaz: "Hogy mi a jövő? Családi farm (20 ha-on felüli), szövetkezeti formák, állami gazdaság". A "lenti" valóságban erről a kérdésről azonban másképp vélekedtek.

    A médiában megszólalók közül abban mindenki feltétel nélkül egyetértett, hogy a földet vissza kell venni. Az érvelésnek olykor moralizáló, ideologikus tartalma volt. Felelős politikus rosszallóan állapította meg, hogy "vannak máris olyanok, akik nem akarják visszaigényelni az elvett földjüket, mondván, hogy nincs mit csináljanak vele (mint utóbb kiderült, igazuk volt). Mindenkinek kötelessége az eltulajdonított földet visszaszerezni, tartozik ezzel elődei emlékének, utódai jövőjének... az ősi szülőföld gondozását teljes mértékben minden faluban meg kell oldani". A föld birtoklása és használata ebben az optikában nem gazdasági számításokra alapul, nem a tőke- eszköz- és munkaerő függvényében működtethető termelési tényezőként tételeződik, hanem morális kérdés. Ezt a földet nem jövedelemtermelésre kell kényszeríteni, ez a föld ősi szülőföld, ápolását, gondozását kell megoldani. A "földközeli" realitások fölött lebegő beszédmód valóságidegenségét azóta szemléletesen igazolják az évről-évre műveletlenül heverő szántóterületek.

 

"Minden barázdát visszaszerzek..."

    Hamarosan kiderült, hogy a földet visszaigénylők szándékai a legtöbb faluban eltérnek a szakemberek véleményétől. A közvéleményre figyelőknek már a törvény hatályba lépése előtt nyilvánvaló volt, hogy "főleg az idősebb nemzedék az eredeti parcellákat kívánja visszavenni" sőt a modern termelési eljárásokat szorgalmazóknak azzal is szembesülni kell, hogy "egy-egy félreeső faluban felvetődik a nyomásrendszer visszaállításának kérdése is". A közhangulatból az is kihallható volt, hogy a közös gazdaságok fennmaradásának - ha csak nem védi a törvény szigora - kevés az esélye. Már az mtsz-ek föld- és vagyonfelosztását szabályozó törvény hatályba lépése előtt a kormány rendelettel próbálta megfékezni a közös vagyon elleni támadásokat, mivel "számos törvénytelen cselekedet történt a közös vagyon felosztására és elidegenítésére, ugyanakkor számos szövetkezetben a vezetőség közömbösen viszonyult a gazdaság ügyeihez". A termelőszövetkezeti tagság sok helyen szó szerint értette - még a törvényes keretek megalkotása előtt - hogy, "véget kell vetni az élősködésnek, a jogok bitorlásának és legyen a földnek igazi ura és gazdája a termelő".

Az érvénybe lépett földtörvény (1991 február) hatalmas, rég halmozódó társadalmi energiát szabadított fel, különösen a falu idősebb nemzedéke lépett azonnal a tettek mezejére. Sok helyen meg se várták, hogy a helyi földosztó bizottságok munkába álljanak, maguk az egykori tulajdonosok cövekelték ki - emlékezetük alapján - a parcellák határait, alig tavaszodott a határban, már "van olyan aki maga vet, az általa kimért parcellákon". A legtöbb településen - különösen azokban a falvakban, ahol gyengén fizető termelőszövetkezetekben dogozott az elöregedett tagság - hiábavaló volt a szakértelmiség érvelése, a modern termesztési technológiákhoz szükséges több tíz hektáros parcellák kialakításának szükségességéről. Az osztott örökösödési szokás következtében felaprózódott földbirtok tömbösítését csak nagyon kevés helyen lehetett megvalósítani, általában visszarendeződött az 1962 előtti birtokszerkezet. Az egyik nagyközség polgármestere a földek tagosításának akadályairól sok-sok székelyföldi falu gazdatársadalmának belső viszonyaira érvényesen fogalmazott: a tagosítást "nem tudtuk kivitelezni, mert ahhoz, hogy egy 10 hektáros parcellát egyben lehessen hagyni, az azokra visszakerülő nagyszámú gazda (esetenként 35) elképzelései nem egyeztek". Tegyük hozzá, hogy a polgármester óvatosan fogalmazott: az "elképzelések" egyeztethetetlensége szomszéd- és testvérharagot, veszekedéseket, évekig tartó pereket, verekedéseket, bekötözött fejeket, sőt földvitákban elkövetett gyilkosságokat is jelent a Székelyföldön.

Hosszú évtizedek kiszolgáltatottságának, paraszti szabadságvesztésének tapasztalata ugyanazt mondatja az egymástól távol eső falvak idős földműveseivel: "Én a földet egyénileg akarom megművelni. Mert én a közösséggel erősen jól vagyok lakva. Mert én sok olyant láttam, amit nem kellett volna látni... Én ha egyedül maradok, akkor sem leszek többet kollektivista. A közösségben egyik nem tud, a másik nem akar, a harmadik huncut, a negyedik lop... Amíg az én asztalomnál eszek, addig nekem nem parancsolnak. Én a tagosításnak nem látom semmi előnyét. Mert sokan jól járnának, és másokat megkárosítanának. Azok akarnak tagosítani, akiknek gyenge birtokaik voltak. Nálunk annyira változik a föld, hogy tíz kategóriába lehet sorolni" (85 éves földműves, Homoród mente).

    "Én fel vagyok készülve! Idejében számítottam, mert tudtam, hogy hosszas betegségnek halál lesz a vége. A kollektív gazdaságok nem maradhatnak fenn ilyenformán. Egyénileg fogok gazdálkodni, többet még miatyánkot sem mondok közösben! Minden barázdát visszaszerzek, az apám részeit is! Jól tudom, hol voltak ezek, többet nem őznek csúfságot belőlem, még annyira bírom magam, hogy nem vet el az eke szarva." (70 éves földműves, Gagy mente).  

Nem nehéz kihallani e beszédmódból a saját kis világában egyéni döntéseinek szabadságához, jogosultságaihoz, a javai fölötti rendelkezéshez szokott és ahhoz ragaszkodó, autonóm személyiség szabadságigényét. Az önálló létforma biztosítéka, legfontosabb bázisa a falusi világban a földbirtok. Ezen állhat csak szilárdan a falusi emberek többsége a mai gazdasági körülmények között, ez a legjelentősebbnek tartott talapzat annak ellenére, hogy csak korlátozott anyagi keretek közötti létfenntartásra ad lehetőséget a jelenlegi művelési mód és piaci viszonyok között. 

A helyi köznyelvben néhol "új honfoglalás"-ként emlegetett földreprivatizáció bonyodalmas, ellentmondásos, feszültségekkel terhes, még máig nyugvópontra nem jutott folyamat. A letűnt rendszer területrendezései, a települések határainak ide-oda tologatása, az építkezésekre kisajátított földekért ígért kártalanítások lehetetlensége nehezíti a végleges tulajdonrendezést. Sok faluban részrehajlással vádolják a földosztó bizottságokat, van település ahol 78 hektárral kérvényezték túl a meglévő földterületet. Az állami gazdaságok továbbra is fennmaradtak, sok esetben az egykori tulajdonosok szerint jogtalanul használt földeken gazdálkodnak. Hargita megye prefektusa ez év tavaszán is közleményben figyelmeztette a súlyos büntetőjogi következményekre azokat az állampolgárokat, akik "hajlamosak a különböző törvényesen működő mezőgazdasági társulások által ügykezelt területek önkényes birtokbavételére". Az állampolgárok "hajlandósága" a földek önkényes birtokbavételére - a kilátásba helyezett fogházbüntetés ellenére - valószínűleg abból táplálkozik, hogy nincs már türelmük kivárni, meddig tart földjeik "időleges ügykezelése", ugyanis a bürokrácia e szóvirágát úgy fordítják a maguk nyelvére, hogy: bitorlás.

A föld újbóli birtoklása annak a történelmi kapcsolatnak a tartalommal való újratöltését jelentette, amelyet a mai tulajdonosok a már rég elporladt elődeikkel fenntartanak. "Édesanyám nem adna el semmi pénzért egy darab földet se, pedig már alig tud dolgozni. Az igazság az, hogy én se, pontosan tudjuk melyik parcellát örökölték, melyiket mikor, milyen pénzkeresetből vásárolták. Eladni, legalábbis míg édesanyám él, erről szó se lehet" (50 éves városi értelmiségi). A székelyföldi falusi társadalomban még fennmaradt az ember föld-viszony személyes jellege, még nem érvényesül az üzlet érdek , a föld nem lehet a korlátlan elidegenítés, vagy üzlet tárgya. "ősszel, mikor az utolsó szekér szalmát hoztam haza, megálltam a föld végénél, s azt mondtam: hát én téged tisztességesen elláttalak, jól megganéztalak, idejében megszántottalak, jó magágyat készítettem, jó vetőmagot kaptál, de te nagyon gyengén fizettél ezért! Szégyelld magad!" E szavakat egy hetvennyolc éves magángazda mondotta egy falugyűlésen, közel száz résztvevő előtt. A földdel való mély személyes kapcsolat nyilvános vallomása nem keltett megütközést a teremben.

A kilencvenes évek elejének magángazdálkodói eufóriája rövid idő alatt szertefoszlott. Az okok fejtegetése nem lehet ennek az írásnak a feladata. Gyorsan kiderült, hogy a magántulajdonban lévő föld egymagában még nem elégséges a termeléshez. Sok családban hiányzik az erős munkáskéz, az igaerő vagy munkagép, esetleg a pénz ezeknek a pótlására. S ahol mindez együtt volna, kevés a szakértelem. Eredményes, piacra vitt árut is előállító mezőgazdasági termelés magánbirtokon csak a nagyüzemi technológiákkal dolgozó társult gazdaságokban történik. De a piaci bizonytalanság, az értékesítő-biztosító rendszerek hiánya ezeknek is kedvezőtlen gazdasági környezetet jelent. Gyenge a földforgalom, nem indult be a birtokkoncentráció, ennek egyik oka - a demográfiai, gazdasági, piaci viszonyok mellett - a földhöz kötődő kulturális képzetek magatartásirányító szerepe. A földpiaci ügyletek zömében feketepiaci tranzakciók: a földtulajdonosok alig néhány százaléka jutott hozzá a birtoklevelekhez, ezek nélkül még nem a föld törvényes tulajdonosai, jogilag nem adható-vehető a föld. Ez a helyzet azonban nem akadályozza lényegesen az adás-vételt, mert a tranzakciók a falu nyilvánossága előtt, ismerősök között zajlanak, és ez a feltétel elég biztosíték arra, hogy a vásárló felek utólag ne változtassák meg az egyszer megkötött megállapodást. 

A visszakapott föld jótékonyan magába szívja a társadalmi feszültségeket: a székelyföldi kisvárosok tönkrement ipari vállalataitól elszámolt munkaerőt leköti, eltartja a falvak népességét, más kérdés, hogy nem a már kialakult igények és szükségletek szintjén.

---