utolsó frissítés: 2007. febr. 7.

Egy székely falu népmozgalma a második világháború után. Regio 3-4. 207-223 o.


Egy székely falu népmozgalma a II. világháború után

A Karl Ulrich Mayer - Walter Müller szerzőpáros a társadalmi mobilitás kutatásának kritikai elemzésében elmarasztalja a pusztán mobilitási rátákkal, foglalkozás és lakóhelyváltások változó adatainak bemutatásával leírt társadalmi folyamatábrázolást. Szemléletükben a mobilitás nem a statikus osztályozási sémák (pl. az apa és fiú foglalkozása, a falusi és városi lakóhely) közötti átmenet, hanem szubjektíven megélt társadalmi helyváltoztatás, amelynek vizsgálata során nagyobb figyelmet kell fordítani az egyéni életpályák folyamán jelentkező hatásokra. A társadalmi mobilitás vagy imobilitás mértékének jelzőszámai a fenti szerzők szerint "nem nyújtanak betekintést ugyanis a társadalmi kiválasztás folyamatainak minőségébe és morális legitimációjába, minthogy semmiféle információt nem tartalmaznak sem a társadalmi igazságosság kollektív normáiról, sem pedig a számba vett egyéni elmozdulások kiváltásában szerepet játszó kényszerek mértékéről" (Mayer -Müller 1997:157)

 A nemzedékek közötti vagy nemzedéken belüli foglalkozásbeli és iskolázottságbeli átrendeződéssel mért mozgás (ami önmagában még nem feltétlenül jelent társadalmi felemelkedést, vagy lesüllyedést) nem teszi lehetővé a társadalmi távolságok, presztízshatárok jelzését, az egyéni mobilitási lehetőségek megismerését, a változó foglalkozási pályaívek során érvényesülő hatáselemek elkülönítését. "Míg makroszociológiai szinten a mobilitás a társadalmi kényszerekre adott funkcionális válasznak és a változásokhoz való alkalmazkodásnak tűnik, addig ugyanaz a folyamat az érintett egyének oldaláról szemlélve társadalmilag meghatározott egyéni tapasztalat- és élmény-együttest jelent, amely korábbi mozgásokból, a jelen helyzet értékeléséből, és a jövővel kapcsolatos törekvésekből fakad" (i.m.161.).

A fenti szemléleti alapállással egyetértve, ebben az írásban egy székely falu (Homoródalmás, Hargita megye, Románia) migráns lakosságának az elmúlt ötven évben lezajlott társadalmi mobilitását vizsgáljuk. Az egyéni életutakról a kutatók megállapítják, hogy rendszerint túlságosan sokfélék ahhoz, hogy kevés számú típushoz lehetne hozzárendelni őket.  A vizsgálat színhelyén több lokális és külső, elsősorban makrogazdasági tényező együttes hatásaként létrejött mobilitás típusokat, hasonló foglalkozási pályarajzokat, életútszakaszokat különíthettünk el. 

Az adatgyűjtés módszerei és célja

A falu lakosságának a vizsgált időhatárok közötti területi mozgásáról és a társadalmi státusváltozásokról a legtöbb információt a helyi polgármesteri hivatal és az általános iskola irattárának nyilvántartóiból gyűjthettük. Ezekből a bejegyzésekből kideríthetők voltak az egyéni és családi mozgások irányai, (el- és visszavándorlás), a mobil személyek neme, kora, a kilépők céltelepülései, a foglalkozásbeli, iskolázottságbeli változások az egyéni pályaíveken. Megjegyezzük, hogy ezeket az adatokat sok esetben hiányosan rögzítették a hivatalnokok, arra is van példa, hogy az ötvenes - hatvanas években egész családok nyomtalanul tűntek el a faluból: kideríthetetlen volt, hová és mikor költöztek el, nem is szólva az új környezetben gyakorolt foglalkozásukról. A hivatalos dokumentumokban fellelhető adatok felhasználása mellett a faluból elköltözők területi - társadalmi mobilitásáról információinkat az egyéni életutak fontosabb fordulataira vonatkozó személyes kikérdezésekkel egészítettük ki. A mobil személyek faluban maradt rokonaitól, szomszédaitól kapott információk az egyéni mobilitás-történetek, vázlatos életút-elbeszélések hozzásegítettek a társadalmi helyváltoztatásokban működő aspirációk, orientációs minták a mobilitással bekövetkezett társadalmi differenciálódás, a személyes és családi stratégiák megismeréséhez. Ezekkel az eszközökkel az 1945-1995 közötti időszakból 1139 mobil almási személyről gyűjtöttünk adatokat. Vizsgálatunk végső kérdése az volt, hogy hol, a státusok, rétegződések milyen fokozatain, a társadalmi gazdasági intézményrendszerbe mennyire integrálódva létezik a falut elhagyó, (esetleg évtizedek múltán oda újra visszatérő) népesség és vannak-e, s ha igen milyen tartalmú kapcsolatai a származási hellyel.    

A terep

Ahogy a mobil személyek számából is sejthető a vizsgált falu a szóban forgó ötven évben az itt születettek egy részének kibocsátó hely volt. Alább a falu természeti-társadalmi adottságainak azokat a sajátosságait említjük röviden, amelyek a népesség elvándorlásában közvetlen, vagy közvetett hatótényezőként értelmezhetők.

A Székelyföld egyik várostalan, rossz közlekedéshálózatú, periférikus kistáján, a domb- és hegyvidék határvonalán (550 - 1000 m magasságok között) elterülő faluhatár 11 225 ha kiterjedésű, ebből művelhető szántóhatár kb. 900 ha. Az összes családi gazdaságokra számított átlagos birtoknagyság a kollektivizálás előtt (1962)  hozzávetőlegesen 1,3 ha, sok volt a kisbirtokos szegény család (a gazdaságok 37,6%-ának 1 ha alatt volt a szántóbirtoka, 5O,6%-ának 2 ha alatt a kaszálóbirtoka). Az elaprózódott birtokszerkezet a század első negyedéig gyakori sokgyermekes családok és az osztott örökösödési rendszer következménye volt. A termelési technológiáról elég ha e helyen csak annyit említünk meg, hogy a háromfordulós határhasználat századunk közepéig fennmaradt.  A sovány, kötött talajú szántóhatár a kiterjedt legelők, kaszálóterületek sose tartották el az ötvenes évekig folyamatosan gyarapodó lakosságot. A földművelésből és állattenyésztésből szerezhető jövedelmek legalább másfél évszázadra visszamenően szűköseknek bizonyultak, következésképp a más jövedelemszerző foglalkozások is mindig nagyarányúak voltak a lakosság tevékenységszerkezetében: századok óta a mészégetés, mésszel való kereskedés Erdély-szerte, valamint a múlt század második felétől a rendszeres, a helyi kontextusban tömegesnek mondható időszakos városi munkavállalás és az amerikai kivándorlás kötötték le a helyi munkaerő-fölösleget. E társadalomtörténeti tényezőknek vizsgálatunk korszakára is vonatkozó mentális következménye, hogy idegen környezetben az egyéni, vagy családi munkavállalás, az időszakos, vagy végleges kilépés a faluból elfogadott, sőt pozitívan értékelt magatartásmód, magatartásirányító kulturális örökség volt. Századunkban a helyiek - a ma élők emlékezete szerint -  nagy jelentőséget tulajdonítottak az iskola útján való felemelkedésnek is. A  két világháború közötti és az azt követő időszakban is viszonylag nagy számban kerültek ki a faluból értelmiségiek, hivatalnokok, szakemberek.  

Demográfiai adatok

A hivatalos népszámlálások bevezetése óta a falu lakosságlétszáma a következőképpen alakult:

           1784-1787    1155

           1850             1714

           1857             1891

           1869             1976

           1880             1921

           1890             2041

           1900             2217

           1910             2381

           1930             2149

           1941             2672

           1956             2490

           1966             2202

           1977             1781

           1992             1534

Az 191O - 193O közötti létszámcsökkenés a falu háborús vérvesztesége (77 személy) és a végleges kivándorlás mellett  a nagyarányú időszakos városi munkavállalást jelzi. Ugyanez a jelenség magyarázza az 1941 évi "csúcsot" is: 194O őszén az ismert történelmi fordulópont hazakényszerítette az óromániai és dél-erdélyi városokban dolgozó homoródalmásiakat. A hazakényszerült népesség hamarosan nyugat felé, az új országhatárok közötti nagyvárosokba indult munkát keresni.

A lakosság korcsoportok szerinti megoszlása az 1992 évi népszámlálási adatok alapján a következő volt: 

életkor: O-9  1O-19  2O-39  4O-59  6O-69  7O-79   8O fölött

létszám: 183   18O    168    139    269    179    82 

A családi háztartások száma 1992-ben 6O5 volt. A  családtagok száma szerint a következő csoportokba sorolhatók:

a családtagok létszáma: 1     2     3     4     5 vagy több fő

háztartások száma:     155   2O8   1O2    82    57 

Látható, hogy a háztartások több mint felében (6O%) egy vagy két fő él, ezek többségükben magukra maradt idősek, sok az egyedül maradt özvegy.

A korábbi történeti időszakokhoz viszonyított mai alacsony lélekszám, valamint a fenti adatokból látható elöregedés és az elmúlt évtizedekben lezajlott gazdasági, társadalmi változások következményei. A természetes szaporulat alakulása az utóbbi ötven évben szintén ezeknek a társadalmi folyamatoknak a hatásait tükrözi.

Időszakok          Születések     Elhalálozások    Szaporulat

1945 - 1965       861              582            279

1966 - 1984       448              464            -16

1985 - 1995       166              224            -58

Összesítve, a vizsgált időhatárok között a természetes szaporodás  2O5 személy volt.

   A lakosság vándorlási mérlegét (Vm) a két szélső időpont (ezekből az évekből nem volt adat így a legközelebbi, az 1941. és 1992 évi népszámlálási adatokkal dolgoztunk) és a természetes szaporodás értékének figyelembevételével határoztuk meg (a számítás módszeréről lásd. Dr. Hoóz 1988:242).

            Vm = P1 - Po - E,

vagyis a későbbi időpont (P1) népességszámából kivonva a korábbit (Po) és a természetes szaporodást (E), a falu lakosságának hiánya az ötven év előtti lélekszámhoz viszonyítva 1343 személy. 

    Az alábbiakban részletezzük, hogy a változó történeti viszonyrendszerhez hogyan, milyen kollektív viszonyulásmódokkal alkalmazkodott a falu lakossága.  

Migráció és mobilitás számokban

Az 1945-1995 között általunk azonosított teljes mobil népesség 1139 személy, 562 féri és 577 nő. Ez a (bruttó) vándormozgalom 12O esetben teljes családi és 574 egyéni kilépésből áll össze: a fenti időhatárok között elköltöző és beköltöző személyek összessége. A területi-társadalmi mozgás a település 467 családját érintette közvetlenül (családtagok, vagy teljes családok vándoroltak el). A mobil családok közül igen változó időtartamú távollét után (évek, évtizedek) különböző időpontokban vissza is költözött a faluba 39 család. Ugyanebben az időszakban más településről 7 idegen család is beköltözött. Bár a nyilvántartók bejegyzései nem minden esetben rögzítik az elköltözés időpontját, a földrajzi mobilitás időbeni fluxusáról a létező adatok megközelítően pontos képet nyújtanak.    

                    A faluból elköltözöttek

                teljes  családok                egyének

1945 - 195O             -                            14

1951 - 1955             6                            59

1956 - 196O           37                          163

1961 - 1965           29                            65

1966 - 197O           18                          1O6

1971 - 1975             3                            68  

1976 - 198O           14                           49

1981 - 1985            3                            28

1986 - 199O            4                           17

1991 - 1995            1                             5

   A lakosság a legmozgékonyabb az ismert társadalomtörténeti változások idején az ötvenes-hatvanas években volt (súlyos beszolgáltatási kötelezettségek, erőszakos kollektivizálás, erőltetett iparosítás). 

Az elvándorlás, elsősorban a kedvezőtlen makrogazdasági változások hatására a nyolcvanas évektől fékeződött le. A folyamatosan romló gazdasági körülmények, a munkahely-létesítések ütemének csökkenése, a városra költözéseket nehezítő adminisztratív intézkedések a helyi munkaerőmozgást is korlátozták. A kilencvenes évek területi-társadalmi folyamatai a helyi nyilvántartókból azonban nem dokumentálhatók.

Az időszakos külföldi migráció 199O után

Az 1989-es romániai fordulat után, akárcsak országszerte, helyi szinten is általános lett a munka-erőfölösleg országhatárokon kívüli áramlása. Ezt az újabb keletű, pulzáló területi mozgást nem tartják nyílván a tanácsok, az időszakos kilépéseket olykor rejtegetni is kellett a munkaerő-nyilvántartó hivatalok elől, ha a migránsok még munkanélküli segélyre jogosult státusban voltak. Egy rövidebb lefutású empirikus vizsgálatban (1993) számba vettük a faluban a kilencvenes évek első felének informális (sehol nyílván nem tartott) vándormozgalmát. Eredményeink röviden a következőkben foglalhatók össze.

 Három év alatt a faluból összesen 159 személy (129 férfi, 3O nő), fordult meg egy  (13 esetben) vagy több alkalommal (146 esetben) magyarországi vendégmunkán. A munkavállalók két harmada volt szakképzett munkás, a többi szakképzetlenként próbált szerencsét. A külföldi munka utáni kereset-felhasználás módozatait vizsgálva négy stratégiát különíthettünk el: a pazarló fogyasztást, a kereset beosztó felélését, a szerény befektetéseket és a tartalékolást. A helyiek magyarországi munkavállalása ma is megfigyelhető, de a kilencvenes évek második felében jóval kisebb mértékű mint az évtized elején. Ennek okait nincs módunkban a jelen keretek között részletezni, röviden utalunk csak arra, hogy tapasztalataink szerint a helyi környezetben továbbra is léteznek, sőt erősödnek a taszító tényezők (növekvő munkanélküliség, nehéz gazdasági körülmények), de ezzel párhuzamosan egyre kedvezőtlenebbek a fogadó környezetben is a vendégmunka feltételei. Véleményünk szerint e helyzet általános székelyföldi következménye a migrációs potenciál lassú akkumulálódása, a lokális társadalmak belső feszültségeinek fokozódása.   

A családi - társadalmi háttér és a mobilitás

 A falu a benne élőknek egy hierarchizált, finoman differenciált társadalmi alakzat, státusharcok, rivalizációs feszültségek színtere. Ha a mobilitási perspektívák szempontjából, mint az egyéni mobilitási lehetőségeket meghatározó származási hátteret vizsgáljuk a makrotársadalmi viszonyrendszerben durván homogén származási háttérnek is nevezhető: strukturális szempontból egyenlő pozíciókból indulhattak a falut elhagyók. Mindez nem igaz egyéni síkon, ahol a képzettség, tehetség, a mozgósítható kapcsolatrendszerek különböző esélyeket jelenthettek a kilépőknek. A társadalmi szerkezetben felfele indító normatív orientációk, beállítódások, értékek minden mobil egyénnek befolyásoló tényezők. A szóban forgó származási háttérben jelentős mobilitásra szocializáló tényezők hatottak. A kulturálisan közvetített felfogások és gyakorlatok a városi munkát, az ottani "pénzkereset"-et az örökölt esélyegyenlőtlenségek kiegyenlítésének egyik legfontosabb módjaként, eszközeként értelmezték nemzedékek emlékezete óta. Mint fennebb utaltunk rá, a rövidebb-hosszabb ideig tartó munkavállalói célú kilépés a falusi életkeretekből általános gyakorlat volt a XIX. század második felétől: elterjedt volt a cselédeskedés városi, polgári háztartásokban, de nem volt ritka az alkalmazotti munkakör szolgáltatásokban, műhelyekben, gyárakban. A származási hely állandó taszítóerejének fő összetevői az örökölt mikrotársadalmi egyenlőtlenségekben keresendők, de természetesen hatott a vonatkoztatási csoport, a "más is ezt teszi" beállítódás, mint cselekvésvezérlő indíték is.

Területi mozgás és szociális hálózatok

Szociális hálózaton az egyének közötti szociális kapcsolatok sorozatait értjük. A népesség területi mozgását vizsgáló társadalomkutatók felismerték a szociális hálózatok cselekvés és magatartásirányító szerepét a származási és a letelepedési hely közötti mozgásokban. A rokonság- barátság- közösség alapú kapcsolathálózatok biztonságot jelentenek a származási helyükről elvándorlóknak, megkönnyítik a beilleszkedést az idegen környezetben, információs csatornákként, támogató segélyforrásokként működnek.

A történeti - néprajzi irodalom feltárta, hogy a székely falu életvilágára (is, mint általában az archaikus falura) jellemző az igen sűrű szociális kapcsolatháló. A falun szocializálódott egyén rokonsági, szomszédsági, kortársi, baráti kapcsolatokban él, teljesít kötelezettségeket, és viszont, kap szolgálatokat. Az idegen környezetbe beilleszkedő személynek az egyszerű lakóhelyi kapcsolat, a közös származási hely kölcsönös elkötelezettségeket, illetve szilárd támogatottságot jelent.    A szociális kapcsolathálók szerepére figyelve földrajzi mobilitásban, vizsgálatunk terepén feltártuk, hogy a faluból elvándorló családok és egyének milyen arányban választották ugyanazt a letelepedési helyet.

 A falusi családon belüli aszimmetrikus viszonyokból következik, hogy lakóhely és foglalkozásváltásnál a döntés a családfő vagy a szülők joga, az eltartott gyermeknek, fiatalnak kötelessége követni a szülőket.

Mobil kétgenerációs család a vizsgált időszakban 12O volt. Az együtt vándorlás gyakorlata alól alig találtunk kivételt: általában a kétgenerációs családok együtt vándoroltak városra. Azonban szokás volt, hogy a román környezetbe csak rövid időszakra (néhány évre) tervezett kivándorlásra a családok iskoláskorú gyermekeiket a faluban maradt nagyszülőkre bízták, hogy megkíméljék az idegen nyelvi környezetben élés nehézségeitől.

Aprólékos, nagyobb volumenű vizsgálattal (életútfelvételek sokaságával) lehetne feltárni a különböző kapcsolattípusok jelentőségét a mobil egyének döntéseiben. A tanácsi nyilvántartókban fellelhető bejegyzések elemzéséből következtethetünk a testvéri kapcsolatok szerepére a letelepedési hely megválasztásában. Ezekből a adalékokból kiderül, hogy a jelzett időhatárok között a 347, csak egyéni migránsokat kibocsátó családból 115 esetben a testvérek (kettő, vagy több, például van eset rá, hogy hat testvér költözik sorra, ahogy felnőnek és munkaképessé lesznek Brassóba) ugyanabban a városban telepedtek le.

Néhány oral history módszerrel készített életútfelvétel tartalmi elemzése bizonyítja, hogy az egyéni kilépések időpontjának, irányának eldöntésében a rokoni, szomszédi, kortársi kapcsolatoknak is fontos szerepe volt. Ezek mennyiségi jelzésére azonban nincsenek adataink.

Vándorlási főirányok

A falut elhagyó mobil személyek letelepedési helyeiről, vándorlási útvonalairól is gyűjtöttünk adatokat. Az 1139 elvándorlóból a vizsgált időhatárok között 926 esetben sikerült megállapítanunk a kilépés utáni első letelepedés helyét. Az említett esetszámból 852 személy telepedett le városon, 74-en szomszédos vagy távoli faluban (ezek többsége házassági mobilitás). A vándorlási célpontokat számba véve, az összesen 55 város- és ipari telephely nevet tartalmazó településlistán a mobil személyek első lakóhelyeit a következő táblázat tartalmazza:

Település      letelepedett egyének          távolság a falutól

                               száma                         km

Brassó                      303                      100

Székelyudvarhely      133                       28

Csíkszereda               86                       44

Szentegyháza           42                        15

Hargitafürdő            38                        35

Sepsiszentgyörgy     32                       112

Kolozsvár                16                       222

Szatmár                  13                        400

Marosvásárhely       12                       125

Bukarest                 11                       270

Olthévíz                  10                        39

Botfalu                   10                         88

A további 33 letelepedési hely, ahová 10 egykori almási lakosnál kevesebben költöztek az ország legkülönbözőbb pontjain található, Konstancától-Nagybányáig, Galactól- Temesvárig.

Az elvándorlók térbeli szétszóródásáról azonban megállapítható hogy, többségük (kb. 700 személy) a származási hely közelében a Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Brassó, Székelyudvarhely, Szentegyháza által bezárt körben telepedett le.

A kilépési főirányok időbeni változásokat mutatnak. A városok változó intenzitású vonzereje, térerőssége a gazdasági szerkezetváltás, az iparosítás időbeni sorrendje, a származási hely taszító tényezőinek erősödése és más konjunkturális tényezők függvénye volt. A negyvenes évek második felétől a hatvanas évek első feléig egyértelműen a legfontosabb letelepedési hely volt az iparosodó Brassó. E város erős vonzerejét a közeli székelyföldi kistájakra nemcsak a kedvező gazdasági, munkavállalási feltételek magyarázzák, hanem a fennebb említett kulturális örökség, nemzedékek óta élő hagyomány hatása is, amit csak a zűrzavaros történeti idők bizonytalanságai zavartak meg időnként.

A hatvanas évek második felétől az ismert gazdaságpolitikai változások (a Székelyföld előbb késleltetett, majd gyorsított iparosítása) következményeként születő közelebbi városi munkahelyek és lakónegyedek lettek az új vándorlási célpontok. E városok elszívó hatása továbbra is érvényesülhetett, a származási környezetben a taszító tényezők folyamatosan fennmaradtak (alacsony infrastrukturális ellátottság, rosszul fizető termelőszövetkezet, mezőgazdasági munkaerő-fölösleg). Kikérdezésekkel kiegészítve a hivatalos nyilvántartók adatait megállapíthattuk, hogy több esetben a végleges letelepedés az egyéni mobilitás-pályán többlépcsős folyamat volt. Az első letelepedési helyről sokan tovább vándoroltak: a belső vándorlási irányok a településhierarchiában alacsonyabb rangú lakóhelyekről a magasabb kategóriák felé tartanak. Azok az értelmiségiek akiknek kötelezően a Kárpátontúli területeken kellet elfoglalniuk első munkahelyeiket, igyekeztek visszavándorolni a Székelyföldre.

 Az első lakóhelyükről tovább vándorlók közül 53 személy külföldre telepedett, legtöbben Magyarországra (25 személy), majd Svédország, Ausztria, Németország a letelepedések fontossági sorrendje, hét almási család átkelt az amerikai kontinensre is. 

Az elvándorlók társadalmi differenciálódása

Nyilvánvaló, hogy a faluból döntő többségében városokba települő mobil népesség a társadalmi rétegváltás folyamatába került: a lakóhely és foglalkozásváltás társadalmi helyváltoztatást is jelentett. Az elvándoroltak életpályáinak, az egyéni életutak fontos határpontjainak, az elért státuspozícióknak, a szignifikáns státusváltozásoknak összehasonlítása, differenciált mobilitás-mintákat mutat. Az egyéni mobilitási lehetőségek a vizsgált félévszázad különböző időszakaiban külső, konjunkturális, strukturális tényezők, és személyes, családi kontextus (kulturális kapcsolatrendszerek, anyagi örökség, stb.) függvényeiként változtak.

A különböző mobilitás-mintákkal a mobil egyén életében bekövetkezett strukturális pozícióváltást jelezzük. A vizsgálatnak ezen a szintjén nem állt módunkban az egyéni társadalmi helyzetváltoztatás vertikumára vonatkozó megállapításokat tenni. Pl. csak individuális életútelemzéssel volna kideríthető, hogy a lakóhely-változtatás előtt a faluban önállóan gazdálkodó mobil személy a gyári segéd- vagy betanított munkás státust lesüllyedésként, vagy felemelkedésként értékeli-e? Empirikus anyagunkból az elvándorlók mobilitás-pályáinak számbavételénél a kilépési státust és az aktív egyéni életút legmagasabb foglalkozási presztízsű státusát vettük figyelembe. A mobil személy pályakezdési pozíciójában a kilépési státus legfontosabb indikátorának az első kereső foglalkozás idején birtokolt iskolázottságot tekintettük. Az egyéni kiindulási helyzetben az általános iskolai végzettséggel rendelkezőket az elkövetkező munkahelyi, foglalkozási besorolás szempontjából szakképzetleneknek tekintettük. Nem vehettük figyelembe a rövid, átmeneti, a származási helyen kívüli képzési időszakokat. Bár úgy tűnik a szóbeli közlésekből, hogy ezek a helyzetek gyakoriak voltak, adatok hiányában csak az első kereső pozíciókat rögzíthettük. A képzési időszakok alatti mobil személyek lakóhelyi, társadalmi státusának meghatározásánál szintén az első keresői státust vettük figyelembe.

Az elvándorlók társadalmi rétegződése

személyek száma

szakképzetlen

776

szakmunkás

131

középfokú képzettség

65 (érettségizettek, tanfolyamokat, technikumokat végzettek)

felsőfokú képzettség

48 (értelmiségiek, vezető beosztásúak)


 

 

 

 

Az 1139 elvándorolt személyből a fentieken kívül a családok területi mobilitása időpontjában 119 eltartott kiskorú volt.

A szakképzetlenekként kilépők zöme az ötvenes években hagyta el a falut, a hatvanas évek elejétől egyre többen voltak az ipari iskolák, inasiskolák végzettjei, majd a hatvanas évek közepétől a középkáderek, felsőfokú képzettségű szellemi foglalkozásúak száma is növekedni kezdett.

Kapcsolatok a faluval

Az elvándorlók kapcsolattartását a faluban maradókkal az egyéni, családi életvezetésbe ágyazódó stratégiának, az életgyakorlatba gyökereződő, anyagi és szimbolikus érdekekből következő viszonyulásmódnak értelmezzük. A kikérdezések és megfigyeléseink alapján a faluból elvándorlókat a kapcsolattartási formák alapján (az időbeni gyakoriságot és a kapcsolatok felfedhető tartalmát figyelembe véve) az alábbi három típusba soroltuk.

Intenzív kapcsolattartók

Fő sajátosságuk, hogy folyamatos gazdasági tartalmuk van.

Intenzív kapcsolatot tartanak az otthoni családdal, a faluban élő szülőkkel, testvérekkel, azok a közeli városokban (Szentegyháza, Csíkszereda, Székelyudvarhely) megtelepedett elvándorlók, akik egy- kéthetente hazajárnak, és rendszeresen részt vesznek a család gazdasági tevékenységeiben. Csak elmélyült esettanulmányok tárhatnák fel, hogy milyen indítékok, érdekek, objektív és szubjektív feltételek összhatása, eredménye az intenzív kapcsolattartás. Megfigyelhető empirikus tény, hogy a közeli kisvárosokban élő elvándoroltak között is nagy arányban vannak azok, akik a térbeli közelség ellenére felszámolták gazdasági kapcsolataikat a faluval, az otthon maradottakkal. Jelenlétük a faluban csak ritka, alkalomszerű. Az intenzív kapcsolatokban a kölcsönösségek egyensúlyának megteremtésében, a társadalmi jó viszony fenntartásának módozataiban jelentős különbségek lehetnek. Legtöbb esetben intergenerációs kapcsolattartásról is szó van: a szülők és családos gyermekeik között a közös akciókat össze kell hangolni, nézeteket, hatásköröket egyeztetni kell. A két generáció között az eltérő élethelyzetek, igények nézőpontok különbözősége gyakran vezet feszültségekhez.

Társadalmi helyzetüket, státusukat illetően az intenzív kapcsolattartók néhány kivétellel az elsőgenerációs tömbházlakó városi munkás-alkalmazotti réteghez tartoznak, esetükben a stabilabbnak tőnő városi életkeretek (a 89  előtti biztos munkahelyek, kiutalt lakások) korszakában is a hétvégi hazajárás az életforma része volt, a létfenntartásukban akkor is (ma is) rendszeres jövedelmet jelentett.

Vannak példák arra is, hogy 1990 után helyi születésű városiak vállalkozásokat indítottak a faluban, ezek közül kettőt ma bérletként működtetnek a tulajdonosok (a bérlők helyben élők).  E típusból leggyakrabban hazajáró az a Csíkszeredában élő vállalkozó, aki naponta kijár üzleti ügyeit intézni a faluba: itt nyitott kiskereskedelmi- és termelő egységeket (3 kisüzlet, egy téglaégető telephely és egy kb. száz fős disznófarm).    Megfigyeléseinkből arra következtetünk, hogy az intenzív kapcsolattartók élettervében a jövőben is fontos a falusi életkeretek fenntartása, használata: a lakásvásárlás, az örökölt, vagy örökölhető lakások felújítása esetükben a városi kereső tevékenység befejezése utáni végleges visszatérés időszakát vetíti előre.

Rendszeres hazajárók: évente négy-hat alkalommal látogatnak a faluba. Az alkalom lehet a pihenőszabadság, vagy hétvégi szabadnap éppúgy mint családi, vallási ünnep, vagy a falu ünnepe (a falu napja, búcsú). E kapcsolattartási forma fő tartalma a családi, személyközi viszonyok ápolása, fenntartása, de gazdasági  dimenziója is lehet, pl. az évi pihenőszabadságra, vagy hétvégére hazalátogató városi lakos részt vesz a családi termelőmunkában, viszonzásként kaphat a terményekből, alapélelmiszerekből. Ezekben a tranzakciókban nincsenek pontosan nyilvántartott elszámolások. A szoros személyközi kapcsolattartásból, a falun maradt idős nemzedék jövőt bebiztosító stratégiájából következhet, hogy ha városi családtag nem vesz részt a gazdálkodásban, akkor is részesül a termelvényekből.     

A rendszeres és intenzív kapcsolattartók időnként szimbolikus gesztusokkal is kifejezik a származási helyhez főződő érdekeltségeiket: anyagiakkal támogatják a helyi rendezvényeket, tevékenységeket, közintézményeket. Ezekben az akciókban mindig gondoskodás történik, hogy a támogatók neve, a támogatás mértéke is bekerüljön a helyi nyilvánosságba. Az elszármazottak adományozó gesztusai az egyéni identitáserősítés, a saját pozitív kép építésének stratégiájaként is értelmezhetők.

Az anyagi támogatás, mint kapcsolattartási forma néha nagy téri távolságokon keresztül is érvényesül. A külföldre települtek közül több család szimbolikus megnyilvánulásokkal is megerősíti kapcsolatát a származási hellyel. Az elmúlt években hazalátogatók (pl. kortársi találkozókra, gyermekeik konfirmáltatására) a helyi szokásrendet megsértve, mértéken felül adományoztak pénzt pl. az egyháznak. A helyben élők részéről nem mindig találnak osztatlan elismerésre a hasonló "lehengerlő" gesztusok. 

Ritkán hazajárók: anyagi és szimbolikus érdekek már nagyon vékony szálakkal főzik a születési helyhez, csak a családi kötelezettségek vezérlik haza ritkán és alkalomszerűen a faluba. Ilyen fontos családi események a lakodalmak, temetések. E kapcsolattartási formának a családi kötelezettségek lerovásán túl gyakorlatilag nincs más (például gazdasági) tartalma.

Véglegesen elszakadtak

Olyan családok, egyének, akik teljesen felszámolták a faluval és a még itt élő rokonokkal egzisztenciális és személyközi kapcsolataikat. Ezek a faluban egykor élt marginális (általában földnélküli, vagy kevés birtokú) családok ma nem tartanak semmiféle kapcsolatot régi lakóhelyükkel.

Végül meg kell említeni a városokból a faluba részben visszavándorolt családokat, számuk a következő években még gyarapodhat. Részben visszavándorolt családok többsége a keresőtevékenységgel felhagyó, a faluba visszatérő nyugdíjas család, akiknek a már városon családot alapított gyermekeik városi lakosok maradnak. A különböző időpontokban visszatelepült családok idős tagjai, ha munkaképesek életformájukban is visszailleszkednek a faluba, gazdálkodással foglalkoznak. A helyben maradtak és elszármazottak, majd később visszatérők között - a verbális megnyilatkozásokban megfigyelhető - rejtett feszültségekre is van példa.

A visszatelepült idős családokon kívül néhány fiatal, a munkanélküliség elől hazamenekült család is visszaköltözött a faluba. 

Új társadalmi mozgások

Az 1990 után beindult társadalmi rétegváltás, a megváltozott munkaerő-piaci helyzet, új mobilitási lépéseket, státusváltást jelentett több, a faluból elszármazott egyén életútján. Vannak a munkaerőpiacról kiszorulók, pályaelhagyók, pályamódosítók. Ez utóbbiak közül jelentős társadalmi figyelem övezi az új vállalkozókat.

Kik a mai almási származású vállalkozók, a korábbi munkaerőpiacon milyen állásokat töltöttek be, milyen gazdasági intézményekből jöttek a vállalkozói szférába? Társadalmi súlyukat tekintve, az elvándorlók összességén belül egy nagyon kis létszámú csoportról van szó: 11 személyről tudjuk, hogy 199O után vállalkozásba fogott.

A faluból korábban elvándorolt vállalkozók társadalmi származás szempontjából a szakmunkás - középkáder rétegből verbuválódtak. Csak egyéni esetelemzésekkel lehetne kideríteni, hogy a pályamódosítás indítékai között milyen súlyuk volt az előző munkahelyek kényszerítő tényezőinek (fenyegető munkanélküliség, alacsony bérek), vagy az individuális vállalkozókészségnek.

Az egyetemet, főiskolát végzettek közül nem került ki egyetlen vállalkozó (a helyi vállalkozók szintén nagyon vékony rétegében egyetlen ilyen eset van, de ez is beköltöző). A szellemi pályán lévők továbbra is oktatási, egészségügyi, adminisztratív intézményekben, vállalatoknál dolgoznak.

A vállalkozások tevékenységi területeinek gazdasági szektoronkénti megoszlása: kereskedelem, élelmiszeripar, fakitermelés, fafeldolgozás, szállítás, állattenyésztés, szórakoztatóipari egység üzemeltetése, könyvkiadás. E vállalkozások nagy része a család önfoglalkoztató munkájára vagy kevés külső alkalmazottra alapul.

Összefoglalás

A falu a vizsgált történeti korszakban népességleadó település volt. A nagyarányú elvándorlást a külső, kedvezőnek ítélt konjunkturális változások szívóhatása mellett elősegítették a természeti, gazdasági, demográfiai feltételrendszerben gyökerező taszító tényezők és a helyi kulturális hagyomány is. A végbement területi mozgások következményeként a falut ma elöregedett korstruktúra jellemzi. A természetes szaporodás mértéke csökkenő tendenciát mutat, a legutóbbi évek adatai azonban stabilitást jeleznek, ennek magyarázata elsősorban az elvándorlás lefékeződése, a mobilitás, a társadalmi rétegváltás lehetőségeinek beszőkülése. Ezek a tényezők a faluban tartják a biológiailag produktív réteget. A gyakori időszakos vendégmunka a helyben maradó családok stabilitását, társadalmi pozíciójának erősítését szolgálja.  

Irodalom 

Dr. Hoóz István: Demográfia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1988.

Karl Ulrich Mayer - Walter Müller: Előrelépés a társadalmi mobilitás kutatásában? In: A társadalmi mobilitás: hagyományos és új megközelítések. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1997.