utolsó frissítés: 2007. febr. 7.

Társadalmi viszonyulások, adaptív folyamatok Csík vármegyében (1940-1944). In: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2004. Csíkszereda. pp. 187-205.


Társadalmi viszonyulások, adapt§v folyamatok
Társadalmi viszonyulások, adaptív folyamatok Csík vármegyében, 1940-1944.

(Részlet egy hosszabb tanulmányból)

 "A visszacsatolás napjaiban csodát vártak az erdélyiek és csodát vártak az erdélyiektől. Mindkét oldalon csalódtak. A trianoni határon túli ország nem bizonyulhatott annak, amilyennek huszonkét esztendőn keresztül Erdélyben megálmodták. És a csodálatos erdélyi nép is bizony esendő és gyarló emberekből állott."[1]

A korszak társadalmi folyamatainak elemzésénél nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a korabeli valóság társadalmi, gazdasági viszonyainak komplexitását, társadalmi csoportok helyzetét, életviszonyait, a csoportközi kapcsolatokat a hatalmi írástermelés meglehetősen fogyatékosan -- illetve ideologikus szűrőn keresztül - mutatja meg.

            A ma forrásként használt iratokat létrehozó intézmények beállítódásaiból, elkötelezettségeiből következik, hogy ezek az iratok igen keveset árulnak el a hatalomnélküli társadalmi csoportok közötti viszonyokról, és ezek differenciált viszonyulásáról az új adminisztratív változásokhoz és minden ebből eredő társadalmi, gazdasági, pénzügyi új szabályozáshoz.

            E fejezetben a hatalomnélküliek viszonyulás-formáiról szóló híradásokból próbálunk következtetni a társadalmi alapzat, a mezőgazdasági termelők és kisiparosok, hivatalnokok, értelmiségiek csoportközi kapcsolataira és az állami akciókkal szembeni viszonyulásaira.

            A sajtóban és a szakfolyóiratokban sokat emlegetett gazdasági, társadalmi egybehangolás a trianoni és a visszacsatolt területek között nemcsak az elmaradott erdélyi társadalom felemelését célzó kormányzati intézkedéseket jelentette[2] hanem az állami beavatkozás fokozódását is a társadalmi szereplők termelőtevékenységére és a lokális intézmények működésére (pl. a föld és erdőhasználat szokásrendjébe).

Alább az állam  és a mezőgazdasági termelők, kisiparosok, gazdasági termelési viszonyainak változásaira fordítjuk figyelmünket, előrebocsátva, hogy - miként az irattermelés körülményeiből értelemszerűen következik - eddigi kutatásaink során jóval kevesebb olyan forrásra bukkantunk amelyekből a hatalomnélküli, némaságban maradók tömegének mindennapjaiba bepillanthattunk.

Az állam az adózási szabályok változtatásával, a terményárak, munkabérek szabályozásával, a hadigazdálkodás körülményei között terményelvonással, termelési kényszerek bevezetésével, avatkozott be a falvak társadalmának életébe. A gazdatársadalom új termelési körülményekhez való viszonyulásának, a korabeli falusi mindennapok hangulatának a legkomplexebb írásos dokumentumai, a rendelkezésre álló forrástípusokból megítélésem szerint az EMGE székelyföldi kirendeltségek vezetőinek havonta a minisztériumhoz készített jelentései. E forrásokból a gazdatársadalom életviszonyainak alakulása több szempontból is rekonstruálható.

A visszacsatolás utáni első időszakban a legtöbb panaszt az új adózási szabályok bevezetése okozta. A merev, centralizált állami irányítás nem volt tekintettel a termelési feltételek regionális változatosságára, a mostohább székelyföldi természeti körülményekre. 1941 decemberében - egyik EMGE jelentés szerint - a falvakban "a téli idő beálltával mindenütt megélénkült a gazdaköri élet. A gazdaköri gyűléseken a gazdák mindenütt hálásan emlékeznek meg a földművelésügyi kormányzat jóakaratáról és nagy boldogsággal könyvelik el az elmúlt esztendő különböző akcióinak nagy eredményeit."[3] A jelentés arról számolt be a továbbiakban, hogy a gazdák a kormányzat jóakarata ellenére is helyzetük romlását tapasztalták:  "Az impérium változásával a gazdák helyzetük javulását várták. E  helyett az még nehezebb lett... Gazdáink emlegetik, hogy múltban minden háború a gazdák jövedelmének fokozódását jelentette, mert a takarmányok és a vágómarhák ára emelkedett a nagyobb kereslet miatt. A háború ideje alatt a gazdák megfizették adósságaikat, földvásárlásokat eszközöltek. A helyzet ma fordított. A gazdasági termények és az állatárak rögzítve vannak, míg ezzel szemben az ipari cikkek árai ugrásszerűen emelkednek. Ez a helyzet a gazdaközönség eladósodására vezet, és kérdéses, hogy a háború után milyen áldozatokkal tudja a gazdatársadalmat a kormány újra talpra állítani. Súlyosan érinti gazdáinkat az árkormánybiztosság ármegállapítása, amellyel soha gazdáinkat, vagy azoknak érdekképviseletét meg nem kérdezte... Az adókivetéseknél az adókivető hatóságok ezeknek a gazdaságoknak a ráfizetéses üzemét nem vették figyelembe, az összes adókivetésnél az anyaországban szokásos terméseredményeket és jövedelmezőséget vették alapul és ennek alapján oly súlyos adókat vetettek ki, amelyeket a gazdák, de legfőképpen a középbirtokosaink megfizetni nem tudnak. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a középbirtokosok megmaradt szerény társadalma a tönk széllén áll. Hitelhez a legritkább esetben jutni, mezőgazdasága nem jövedelmez ilyen árpolitika mellett."[4]

1942 januárjában "egész Erdély területén kikézbesítették a gazdák kezeihez az adókivetéseket. A gazdák mindenütt nagy megdöbbenéssel azt tapasztalták, hogy az újonnan kivetett adók többszörösei a múltban a románok által kivetett adóknak. Erdélyi gazdáink igaz magyar szívvel és lélekkel igyekeznek adófizetési kötelezettségeiknek eleget tenni, de elszomorodott szívvel látják, hogy ezeket az adókat huzamosabb időn keresztül teljes anyagi tönkremenetelük mellett fogják csak teljesíteni... Az adókivető hatóságok nem voltak tekintettel arra, hogy az 1941-ik esztendő, de az azt megelőző 1940-es esztendő is katasztrofálisan rossz volt, ötven év óta a gazdákat annyi elemi csapás nem érte, mint amennyi a két utolsó esztendőben."[5]

Nemcsak a terményekre, földekre kirótt adó mértékét tartották túlzottnak a székelyföldi gazdák, hanem a házadókat is. Az EMGE kirendeltség vezetők a székelyföldi törpebirtokosok, védelmében a házadók csökkentését kérték a kormányzattól: "Egész Erdélyben de legfőképpen a Székelyföldön évszázados építkezési módja a házaknak az, hogy közbül van egy úgynevezett pitvar, amely nyáron esetleg konyhának is szolgál, jobbról-balról egy-egy lakószoba. Egyik az úgynevezett tisztaszoba. Ez a legtöbb helyen a legszegényebb földnélküli munkásoknál is megtalálható. Ezzel szemben a pénzügyi hatóságok ezt kétszoba konyhás lakásoknak minősítik és ennek megfelelő magas adóval sújtják. Sokszor ezen kétszobás konyhás lakások kivitelezésükben gyengébbek, mint a csonkaország egyszobás-konyhás munkáslakásai, miért is kérésünk az volna, vétessék figyelembe az ilyen munkások mellékkörülménye is, és amennyiben az illető valóban 1-2 holdas törpebirtokos, avagy csupán két keze munkája után él meg, háza ugyanolyan elbánás alá essék adó szempontjából, mint az ország más részében szokásos egyszobás-konyhás munkáslakásoknál."[6]

            Az új adózási szabályok mellett a másik állami beavatkozási forma a termelési viszonyokba, a mezőgazdasági ár- és bérszabályozás volt. A vármegyei gazdasági munkabér-megállapító bizottságok részletes utasításokat közvetítettek a járási főszolgabírói hivatalokhoz, ezek a maguk során továbbították a községek vezetőségéhez.  A bérmegállapítás a munkafajtákra, munkaidőre, a munkavállalók (pl. nőtlenek, családfenntartók) osztályozására is vonatkozott. A munkabér megállapító határozatban foglalt munkabérek be nem tartása kihágásnak számított és "600 P-ig terjedő pénzbüntetéssel büntethető"(ez az összeg kb. 20 havi gazdasági cselédbérnek felelt meg).[7]

Az állami munkabér megállapítás mértéke az alkalmi napszámosokkal, vagy éves szegődményben gazdasági cselédekkel dolgoztató gazdálkodóknak a korábbi viszonyokhoz képest hátrányos volt. Az adminisztratív rendelkezések nem álltak összhangban a hagyományosan kialakult regionális cserefeltételekkel és ezekkel együtt a foglalkozási csoportok közötti társadalmi kapcsolatokat is megzavarták, pl. a földművelők és a kisiparosok vagy a napszámosok közötti csereviszonyokat.

1941-ben egy EMGE jelentés arról számolt be, hogy "az idei mezőgazdasági terméseredmények különösen az ősziekben általában egész Erdélyben rosszak voltak. Legtöbb helyen a búza csak 2-3 q-t, a rozs 3-4 q-t hozott holdankint. A mezőgazdák helyzete tehát nem nagyon jó annak dacára sem, hogy hallatlanul magas zugárakon tudják értékesíteni azokat a terményeiket, amelyeket nem kell a Futurának beszolgáltatniuk. Terményeiknek nagy részét azonban mégis a beszolgáltatási kötelezettségek alá eső cikkek képezik, amelyeknek hivatalos árai nincsenek arányban a megdrágult termelési költségekkel, főleg a magas napszámbérekkel. Így a mezőgazdasági termelés a nagy konjunkturális lehetőségek dacára is lassan veszteségessé válik és tartani lehet attól, hogy a gazdák a beszolgáltatási kötelezettség alá eső cikkekből éppen csak annyit fognak termelni, amennyit saját szükségleteikre megtarthatnak."[8]

A mezőgazdasági korszerűsítését szorgalmazó propagandában a korszak tipikus termelőszervezete a Székelyföldön a kis- és középbirtokosok családi munkaszervezete volt. E gazdaságtípusok megerősítésében, támogatásában látták az agrárszakemberek és publicisták a mezőgazdasági termelékenység fokozásának fő kereteit. Ezeknek a gazdaságtípusnak a földtulajdona székelyföldi viszonyok között kb. 15 és 50 hold közötti terület volt. A fenti gazdaságfejlesztési elképzelésekből az is következett, hogy az EMGE jelentésekben a megyei kirendeltségek vezetői nem a vagyontalan cselédek, bérmunkások érdekeit, hanem a kis- és középbirtokosok panaszait közvetítették a Földművelésügyi Minisztériumba.

1941 őszén "Csík vármegyéből jelentették, hogy a gazdasági cselédkérdés megoldására lenne itt hathatósabb intézkedéssel szükség. Sok gazdától érkezett panasz, hogy a gazdasági cselédek havi bérét a mai nehéz viszonyok mellett máról-holnapra emelik és a gazdák ha ezt nem adják meg, úgy szolgálataikat egyik napról a másikra otthagyják. Ez a kérdés a multban se volt megoldva. A cselédek rendszerint koszt mellett teljes ruházattal (fehérnemű, bakancs, csizma, sapka, felsőruha) vállaltak munkát rendesen egy évi időtartamra. Ettől ma sem akarnak elállni, viszont a fenti ruházati cikkek beszerzése felette nehéz, sőt néha lehetetlen. A szokásos havi 30 pengő készpénzfizetést már 50 pengőre, sőt ennél többre is emelik igényeiket, úgyhogy ezt már nem tudja fizetni a gazda. Ennek káros hatása már jelentkezik is, mert egyes súlyos helyzetben levő gazdák vagy állatállományukat csökkentik, vagy földjeiket kiadják haszonbérbe, vagy részes gazdálkodásra.[9]

Az erdőkitermelésben, építkezéseknél, iparban dolgozók munkabérei magasabbak voltak a mezőgazdasági munkabéreknél. Ezek a bérviszonyok szintén hátrányosan érintették a gazdálkodókat. A termelési feltételek modernizálására törekvő szakemberek a gazdák és gazdasági cselédek közötti szokásos megállapodások, könnyen megszeghető szóbeli megegyezések helyett formalizált, hivatalosított, szerződéses viszonyokat szorgalmaztak: "A gazdasági munkaviszonyokra nagy hatással van a gyári, erdei munkások, valamint a követ fuvarozó munkások magasabb munkabére, ezekhez a munkabérekhez viszonyítják a gazdák a munkabéreket is amelyeket azonban Csíki viszonylatban egyetlen gazdaság sem bír el... Ugyanez áll a pásztorbéreknél és a juhászoknál is. Írásbeli szerződés itt nem volt szokásban, sőt még cselédkönyv sincs. Tehát a cselédfogadást is szabályozni kellene, hogy védve legyenek ezzel a gazdák. A jegyzői hivatalokat el kellene látni nyomtatott cselédkönyvekkel, valamint sablonos, helyi viszonyoknak megfelelő bérlevelekkel, hogy a cseléd is lássa, hogy vállalt kötelezettségét a szerződéses éven belül büntetés nélkül nem hagyhatja el."[10]

A gyergyócsomafalvi gazdaköri elnök helyzetjelentése a maximált mezőgazdasági terményárak és a kisiparosok szolgáltatásai közötti nagy különbségekről tudósított: "a gyergyói ipartestület megállapította a munkabéreket 1941 júliusában. A szabók egy condrakabát csinálásáért 20-25 pengőt, a csizmadiák egy bakancs készítéséért 60-70 pengőt, egy pár férfi csizma készítéséért 90-100 pengőt kérnek. Egy nagycsaládú gazda nem kap elegendő jegyet, így jegy nélkül egy pár lábbeliért 5-8 pengővel többet kell adjon. Ennek ellenére a krumpli vékája 1 pengőre van maximálva, tehát egy pár csizmáért 90-100 véka krumplit kell adjon. Egy  pár állattal egy fuvar 8-10 pengő, ha sokáig így megy, akkor a gazdák teljesen tönkre mennek. Mindezekre sürgős intézkedést kérnek."[11]

Az EMGE jelentései Csíki medencében is gazdaságok jövedelmei és kiadásai közötti nagyfokú aránytalanságokról, szóltak: "lakosság ellátása a lisztjegyrendszer bevezetése óta zavartalan, azonban a rossz termés következtében sok olyan gazda van, aki az idén ellátásra szorul. Általában az egész visszatért területen a legnagyobb hiány a lábbeli beszerzése terén mutatkozik. Soha nem tapasztalt mértékben nyílt széjjel az agrárolló. Míg a kisemberek által termelt burgonya, zöldségfélék, tej, stb. a legszigorúbban maximálva vannak, addig éppen a kisgazdák által igényelt közszükségleti cikkek, ruházat, patkolás, szekérmunka, stb. olyan mértékben drágult meg és olyan aránytalanná vált, ami eddig még nem volt tapasztalható. Ez a tünet nem egészen indokolatlan elkeseredést okoz gazdáink körében."[12]

Az EMGE aktivisták igyekeztek közbelépni a kormányzati szerveknél a gazdák érdekében: "Rendkívüli sérelme a gyergyószentmiklósi gazdaközönségnek az, hogy a városban lévő kisiparosok, akik bár véreikből valók a háznál készített szekér fa alkatrészek vasalását megtagadják. Hozzáértő székely gazda, saját maga faragja meg és készíti elő a szekéralkatrészeket, amit ottani kisiparosok, főképp a kovácsok minden rendelkezés megkerülésével, arra való hivatkozással, hogy azt a szekéralkatrészt nem szakember vagy mester faragta ki, nem hajlandók bevasalni, sőt még feljelentéssel is fenyegetőznek. Kívánatos volna egy általános rendelkezés kiadása, gyors intézkedés az ilyen egyéni kartellszerű megállapodások megszüntetése érdekében. Az amúgy is nagy nehézségekkel küzdő, gazdaságilag leromlott kisgazda nem fizetheti meg minden egyes famunkáért a magas bért, amelyet ma a falusi kisiparosok minden indok nélkül felszámítanak."[13]

A hadban álló, központosító állam gazdaságpolitikájában az ágazati elsőbbség az ipari termelésé volt, ez a helyzet az árpolitikában azt jelentette, hogy az árszabályozásában és mezőgazdasági terményárak és ipari cikkek árainak "nivelálására" - a gazdálkodók mély elégedetlenségére - nem került sor: "Az ipari cikkek árának már többször beígért nivelálása még mindig nem történik meg. Az újságokban időnként megjelenő olyan értelmű cikkek, hogy leszállítják az ipari árakat csak elkeserítik a mezőgazdákat, s a mezőgazdasági munkásokat, a való helyzet pedig az, hogy ipari vonalon állandó áremelkedéssel kell számolni. A takarmányárak és az ipari árak közötti hallatlan nagy különbség nagyon érzékenyen érinti a gazdákat, emiatt sok panasz érkezik, de nagy nyomorúságot okozott, ahol a szorgalmas munka alapján nem ezt érdemelnék meg."[14]

A gazdálkodókra nézve kedvezőtlen árviszonyokért a mezőgazdasági szakemberek, propagandisták véleménye szerint a Közellátási Minisztériumot terhelte a felelősség. Egy EMGE alkalmazott úgy látta, hogy "A M.Kir. Közellátásügyi Minisztérium - árhivatalán keresztül - a gazdák felett élet és halál ura... Hiába minden igyekezet, hiába a kormányzat részéről minden áldozat, ha a mezőgazdaságot legközelebbről érintő kérdésekben mint a vetőmag és a mezőgazdasági terményárak megállapítása - olyan intézmények kezében van, amelyekbe az agrárpolitika hivatott tényezői vajmi kevés beleszólással rendelkeznek."[15]

Az EMGE 1942 március havi jelentése szerint "általános kívánság, hogy a mezőgazdasági termelés irányítása adassék vissza a M. Kir. Földművelésügyi Minisztériumnak, a Közellátási Minisztérium pedig ne avatkozzék bele a termelés kérdéseibe csak a széjjelosztásba."[16]

A hadban álló országban egyre gyakoribb árszabályozásokat az Árellenőrzés Országos Kormánybiztosának megyei szerve a Közellátási Felügyelőség közvetítette a megyei közigazgatás szintjére. Az állami árszabályozás kiterjedt a kisgazdaságokban előállított minden terményre, állati termékre. A hatósági árszabályozás bevezetése után azonnal kialakult a kettős árrendszer, a piacokon hiány jelentkezett. Azok a termelők, akik a hatósági árakat figyelmen kívül hagyva a helyi piacokon szabad, "zug"árakon próbálták terményeiket értékesíteni, törvények ellen vétő, "árdrágító" bűnösöknek, ügyfeleik pedig bűnrészeseknek minősültek.  

1941 őszén az életbe léptetett központi árellenőrzésekről és a falvak gazdáinak árszabályozásokhoz való viszonyulásáról a Csiki Lapok az alábbiakat írta: "hónapokkal ezelőtt a hatóságok megállapították a tej árát 25 fillérben literenként. A tejesek megmozdultak, nem adták a tejet 30 filléren alól..... Vagy ott van a tűzifa ügye. Itt a fa hazájában máról holnapra kifogyott a tűzifa. Jobban mondva akadt fa, de csak akkor, ha megfizették. Egy öl fáért már 70-75 pengőket kértek, ami az előbbi árakhoz viszonyítva közel száz százalékos áremelést jelent rövid idő alatt. Nem folytatjuk. Hangoztatjuk azonban, hogy éppen a legalkalmasabb pillanatban jelent meg az ország közélelmezési miniszterének rendelkezése, amely drákói szigorral letöri és kiirtja az árdrágítás hiénáit... Az ország területén a legszigorúbb árellenőrzés október 27-én lépett életbe. Ebben a pillanatban minden városban, községben megjelentek a napi árak kifüggesztett jegyzékei. És aki ez ellen vétkezik, azt a közös magyar ügy érdekében olyan szigorral büntetik, ami elrettentő példaként hat."[17]

Sem az elrettentő példák, sem a sajtóban hirdetett "drágaság elleni egészséges közszellem kialakításának" igyekezete nem tudta megfékezni a szabad piaci árak emelkedését. 1941 decemberében a Csíki Lapok cikkírója szerint a "csíkszeredai törvényszék bírája egy nap alatt nyolc büntető ítéletet hozott árdrágítás miatt... Kérjük a közönséget vegye komolyan a háborús időknek az árakra vonatkozó rendelkezéseit... Karácsony van, neveket nem közlünk, de ismét figyelmeztetünk mindenkit, hogy az árdrágítás ezekben az időkben a hazaárulással egyforma bűn.[18]

Az árdrágítási esetek a következő hónapokban is "daczára a példás büntetéseknek, csökkenés nélkül foglalkoztatják a bíróságokat". Fél év múlva a Csík megyei alispáni jelentés megállapította, hogy az utóbbi hónapokban "az árdrágítási bűncselekmények száma növekedett."[19]

A Csíki Lapok 1942 dec. 6-i száma 14 személy ellen hozott árdrágítási ítéletet ismertetett: legtöbben burgonyát adtak el a hatósági áron felül, de volt aki házilag főzött szappan, fél disznó, sajt, tehéntej hivatalos áron felüli eladásáért, vagy a rozskészlete eltitkolásáért került fogházba, vagy fizetett pénzbüntetést. E büntetési formák mellett a hatóságok a helyi társadalmi nyilvánosság szankcionáló erejét is próbálták igénybe venni: gyakran kötelező volt a büntetetteknek az "ítélet kiragasztása a községben" a "községbeni kiplakátolás".

1943 novemberében a Csíki Néplap cikkének felhívó címe továbbra is azt hirdette, hogy "dühöng az áruzsora. Szédületes méreteket ölt a vármegyénkben lábrakapott áruzsora... székely atyánkfiai óráról órára viszik fel az árakat s már azt sem tudják, hogy milyen árakat kérjenek, amikkel szörnyen elvadult kapzsiságukat kielégíthetik."[20]

1944 telén és tavaszán a csíkszeredai törvényszék "újra árdrágítók felett ítélkezett": "A csíkszeredai törvényszék több árdrágítás ügyében hozott ítéletet: kik áruikat a megengedett árnál magasabb összegekért hozták forgalomba... Egy csíkszentimrei asszony azért került a törvény elé, mert süldőjét a hivatalos ár négyszeresén adta el... Egy "kászoni asszonyt ugyanekkor - mert sertését a hivatalos áron felül adta el - 500 pengő pénzbüntetésre ítélte" a törvényszék.[21]

A törvényszéki büntetésekről szóló híradásokból arra következtettünk, hogy a mezőgazdasági termények szabadpiaci ára általában a hatósági ár két-háromszorosa volt. A megyei lapokban gyakoriak ebben az időben az egyoldalúan csak a paraszti "kapzsiságot" látó-ostorozó hírlapi cikkek. Ezekben az írásokban általában a szűkölködő hivatalnoki-értelmiségi réteg hallatta hangját. A hadigazdálkodás igényelte fokozott elvonás és a romló életkörülmények hatására növekedtek a társadalmi csoportok közötti feszültségek

Az állam beavatkozása a mezőgazdasági termelés rendjébe évről-évre fokozódott. A gabonakészletek megcsappantak "a gyenge mezőgazdasági évek (1940-41) az ellátatlan erdélyi területek gabonaellátása és a délvidéki valamint a Szovjetoroszország ellen elkerülhetetlenül szükségessé vált mozgósítás következtében"[22]  megnövekedett a fogyasztás. 1941-ben "előbb az 50 holdon felüli gazdaságokat számoltatták el a termésről, majd később az 50 holdon aluli gazdaságok termését és készletét is számba vették" és a feleslegek beszolgáltatására kötelezték a gazdákat.[23]

A hadigazdálkodás "kötött gazdálkodási kényszert" jelentett.  A gabonacséplés számbavételéről, a gabona őrléséről valamint a lisztforgalom szabályozásáról szóló 1942-es gabonarendelet bevezette a kenyérgabonajegy rendszerét. A cséplési ellenőrök állapították meg a beszolgáltatandó gabonamennyiséget: "ez úgy történik, hogy az ellenőr a terméseredményből levonja a háztartás és a gazdaság szükségletére szolgáló gabonamennyiséget. A többi gabonát be kell szolgáltatni."[24]

A Közellátási Minisztérium 1943 január 24-én kiadott beszolgáltatási rendelete (100.800-1943.) - értelmében a gazdálkodó szántóterülete "kataszteri tiszta jövedelmének minden aranykoronája után az 1943-44 gazdasági évben 50 kg búzát vagy búzával egyenértékű mezőgazdasági terményt vagy terméket tartozik a közellátás céljára termelni és beszolgáltatni."[25] A rendelet kötelezően előírta búzaegyenértékben 10 kg kenyérgabona és 10 kg zsiradéknak, vagy zsiradék termelésre alkalmas terménynek (vaj, étolaj, élőállatok, olajos magvak) a beszolgáltatását is.  A rendelkezésnek azt -- a később illuzórikusnak bizonyuló - várható következményét is előrevetítette a Csiki Néplap: "egy csapásra önmagától megszünteti az eddigi átkos nyomásos rendszert ott, ahol ez még dívik, mert ahogy az adóztatás során nem veszi figyelembe a törvény, hogy minden évben veti-e a gazda a földjét vagy pihentetés címen kórót, bogáncsot és burjánt termel rajta, úgy most bevetettnek és megműveltnek vesznek minden arra alkalmas területet."[26]

A politikai vezetés a mezőgazdaság teljesítőképességének fokozását gazdaságon kívüli érvekkel igyekezett befolyásolni. Az Erdélyi Párt Csík vármegyei tagozatának közleménye szerint "a vármegyében mindenki meg van győződve, miszerint a többlettermelés nemzeti kötelesség és honvédelmi munka. A belső arcvonalon küzdő mezőgazdának éppúgy legjobb tudása, tehetsége szerint kell végeznie a munkáját, mint ahogyan a hadműveleti területen legjobb igyekezete szerint hajtja végre a kiadott parancsot a katona."[27]

A gazdatársadalom kebelében azonban a politikai retorikában megfogalmazott magatartásmódoktól eltérő beállítódások működtek. Jóllehet kevés írott forrás bizonyítja -- hiszen az irattermelő intézmények döntően a hatalom befolyása alatt álltak -- a napi sajtóban rendszeresen utalások találhatók arra, hogy a termelők szembeszegültek a terményeiket elvonó állammal, és igyekeztek csökkenteni a rájuk rótt terheket.  

Egy tehetős tusnádi gazda beszámolójában több védekező, az állami elvonással szembeszegülő technika is felsejlik. Ugyanakkor az is kiderül, hogy ha alkalom nyílt rá a gazdák nem haboztak az államot mint nyereségforrást kihasználni: "jelenleg [1943 telén - O. S.] a kisgazdák háromnegyed része lisztjegyet igényel, ellátásra szorul. Mert a cséplési eredményeket nem a valóságnak megfelelően rögzítik. Sok esetben a ténylegestől teljesen eltérő eredmények kerülnek papírra... a gabonalapokat hibásan állítják ki, aránytalanul sok vetőmagot igényelnek. A rendelkezéseket minden kínálkozó módon igyekeznek megkerülni... Igen sokan mindent az államtól várnak: jó vetőmagot, lisztet, szerszámot és állatot egyaránt. Lépten, nyomon megjegyzéseket kifakadásokat hall az ember: <az nekem is jár>. Van eset, hogy a 15-20 hold szántóval rendelkező gazda is lisztjegyet igényel, csak azért mert <neki is jár>... A gabonalapok elszámoltatása oly bonyolult, hogy néha több vetőmagot igényel a gazda, mint amennyi terméseredménye volt. Még a területbemondások sem mindig helyesek."[28]

A sajtóban, a törvényszéki ítéletekről szóló beszámolókban az állami rendelkezésekkel szembeszálló termelők védekező magatartásformáinak fennmaradt néhány modellszerű változata. Gyakori védekezési forma volt a termények elrejtése a hatóságok elől.

1942 márciusában két gyergyói gazda "nem tudott a hazafias magyarság álláspontjára helyezkedni, hanem felesleges gabonájukat és zsírjukat elrejtették. Megtalálták. Elkobozták. Bizonyos, hogy a szigorú büntetés nem marad el."[29] Ugyanebben az évben Csíkban, a burgonyát rejtették el a termelők: "mióta a kormány holdanként bizonyos mennyiség beszolgáltatását tette kötelezővé, azóta a szegény ember kenyere eltűnt a piacról."[30]

Voltak ötletes védekezők: B. E. "csíkszépvízi gazdát tetten érték, amikor a beszolgáltatásra hozott széna közé követ rakott. Az ügyet most tárgyalta a csíkszeredai törvényszék... háromheti fogházra és kétszáz pengő pénzbüntetésre ítélték."[31]  Az is előfordult, hogy "megvizezték a szalmát. V.I. és felesége csíkszentimrei lakosok a beszolgáltatási szalmát, hogy többet nyomjon -  vízzel leöntötték. Az asszonyt 200 és férjét 100 pengő pénzbüntetésre ítélték."[32]

Gyakran panaszkodtak a gazdák a beszolgáltatott termények túlzott leszázalékolása miatt.

1942 tavaszán Csík vármegye közgyűlésén a kászoni képviselő beszámolója szerint a termés nagy részét "a gazdaközönségnek be kellett szolgáltatnia. Sok a panasz a Hombár ellen, amely a beszolgáltatott gabonamennyiségnek negyven százalékát leütötte. Állításának igazolására elővett és bemutatott egy darab kenyeret, amely 40 százalékban a kifogásolt, egészében bevehetőnek nem minősített gabonából készült. Amelyik gabonából olyan kenyeret lehet sütni, mint a megmintázott kenyér, abból 40 százalékot leütni nem szabad".[33]

A Gyergyó és vidéke 1943 nov. 25-i számában vágómarha be nem szolgáltatása miatt megbüntetett lakosok névsorát közölte.

Egy csíkkarcfalvi gazdát, miután "vágómarha beszolgáltatási kötelezettségének másodszor sem tett eleget, jóllehet 10 darab marha tulajdonosa. A felcsíki főszolgabíróság, mint elsőfokú rendőri büntető bíróság ezért az ellenszegülésért 1000 pengő pénzbüntetésre, behajthatatlanság esetén 100 napi önköltségen letöltendő elzárásra ítélte s emellett a beszolgáltatás alól elvont egy drb vágómarhát is a közellátási minisztérium javára elkobozta. Az elrettentő példát szolgáltató szigorú ítélet jogerős."[34]

A állam és a termelő társadalom viszonyát, a társadalmi rétegek állammal szembeni bizalmatlanságát jelzik a hatalmi kezdeményezésekre adott válaszok is. Az állam kibocsátotta Erdélyi Nyereménykötvényből a székely falvakban kevesen vásároltak, sőt Udvarhely megyében megtörtént, hogy  három bikafalvi gazdát azért büntettek mert a "kötvény jegyzése ellen izgattak a községben tartott gyűlésen, s a magyar állam ellen becsmérlő kifejezéseket használtak, majd botrányos ordítozással megzavarták az egész gyűlést. Az ügy a szolgabíróság elé került, amely a megtévelyedett három rossz magyart internálásra ítélte."[35]

A kormány 1943 végén "búzakölcsön" címen értékpapírokat bocsátott ki. A Csiki Néplap cikkírója szerint ekkor "az országban mindenütt pénzbőség van. Minden társadalmi réteg - az egy hivatalnoki osztály kivételével - bővében van a pénznek... ennek dacára ezek a bőpénzű társadalmi rétegek nem verik le egymást a búzakötvényekért. Szégyenletes az az eredmény, amit a csikmegyei jegyzések eddig felmutatnak. Azt hinné az ember, azt hitte a kormány is, hogy ez a búzakölcsön a néptömegek szájaíze szerint való és kapva kapnak az alkalmon, hogy sokra nem becsült pénzfeleslegüket abba fektessék, és íme az ellenkezője történik. A tömegek magatartása megpecsételi azt a szomorú elvet, hogy mindent a hazától várni, de semmit nem adni a hazának, csak azt, amit hatalmi eszközökkel ki lehet tőlük csikarni."[36]

Az EMGE megyei kirendeltségei a gazdatársadalom védelmére, többször kérték a mostoha székelyföldi természeti viszonyok figyelembe vételét és az elvonások mérséklését. Hasonló célú intézményes kezdeményezés is történt 1944 nyarán "a Székely Kerületi Iparkamara felterjesztést intézett a kormányhoz, melyben rámutatott arra, hogy a Székelyföld mezőgazdasági lakossága hátrányosabb helyzetbe jut a mezőgazdasági vidékek lakosságával szemben, mert aránylagosan nem közelíti meg az itteni terménybeszolgáltatási képesség a mezőgazdasági vidékek lakosságának terménybeszolgáltatási képességét."[37] A korabeli iratanyagban nem találtunk arra vonatkozó adalékokat, hogy a felterjesztések nyomán a beszolgáltatási kötelezettségek könnyítésére került volna sor.

Az adózás, árszabályozás és beszolgáltatás mellett a más beavatkozási formákból a gazdálkodás szokásrendjébe a nyomásrendszer felszámolására tett kísérleteket, és az ipari növények termesztésének szorgalmazását említjük.

Csík vármegye alispánja 1941 tavaszán jelentette, hogy a "nyomásos gazdálkodás megszüntetése érdekében a gazdasági felügyelőség javaslata alapján intézkedéseket tettem. Remélhető, hogy a következő gazdasági évig e nemzetgazdaságilag is káros nyomásos gazdálkodás minden községben meg fog szűnni".[38]

Az alispán reménye egyelőre nem valósult meg, 1942 őszén "a nyomásos gazdálkodást még fenntartó községekben - Csíkszentsimon, Tusnád, Kászonaltíz, Csíkmenaság, Csíkcsatószeg, Kászonfeltíz, Kászonimpér, Kozmás, Csíkszentgyörgy és Kászonújfalu - a nyomásos gazdálkodás megszüntetésére az előmunkálatok az 1942.XVI.t.c. alapján folyamatban vannak. A FM erdélyi kirendeltsége ezen községek részére a megszüntetendő ugar területen való takarmánynövény termelésre 24000 q zabosbükkönyt, 126 q lóheremagot, 122 q lucernamagot és 200 q baltacím vetőmagot fog kiadni oly feltétellel, hogy a gazdák majd a termésből a kapott vetőmag felét visszaszolgáltatják."[39]

Ugyanez év decemberében Kolozsváron "EMGE értekezlet foglalkozott az ugarrendszer kérdésével: minden nyomásos gazdálkodást űző községben indítsunk egy erőteljes hírverést a parlag megszüntetésére és ahol ezt elhatározták, egy rövidebb előadássorozat tartásával adjunk útmutatást az új rendszer szerinti gazdálkodáshoz."[40]

A földművelésügyi minisztérium 259.380/1942 sz. rendelete a nyomásos gazdálkodás megszüntetésére irányuló helyi (községi) eljárások megindításáról rendelkezett. Eszerint kérhette a nyomásos gazdálkodásban érdekelt birtokosoknak a birtokarány szerinti 1/10-ed része, de kérelem nélkül elrendelhette a miniszter is.[41]

Egyes községek vezetése még 1943-ban sem akart lemondani a hagyományos földhasználati formáról: "a mai idők és a mezőgazdaság által meg nem engedhető káros ugargazdálkodás a vármegyében csak Csíkcsatószeg, Csíkszentgyörgy és Kászonaltíz, Feltíz, Impér községek gazdaközönsége által van továbbra is fenntartva. Ezen községek birtokossága által hozott határozatokat a kir. gazdasági felügyelőség megfellebezte" - jelentette  Csík megye alispánja.[42]

A kormányzat az ipari növények közül a cukorrépa, olajos magvak és textil növények termesztését támogatta és rendeletileg is szabályozta. Ezek termesztése egyes vidékeken nehezen tört utat, más helyeken - mint pl. a Gyergyói medencében a lentermesztés - könnyebben tértek rá a gazdák az új növények meghonosítására, más ipari növényeket nehezebben fogadtak el: "cukorrépa termelésre, dacára, hogy a marosvásárhelyi cukorgyár a lehető legkedvezőbb feltételeket biztosította, ezideig nagyon kevés jelentkező van. Takarmányrépa magot is - melyből bármely mennyiség megrendelhető - kevés község rendelt."[43]

 

 

Társadalmi kapcsolatok

A termelő társadalom beállítódásairól fennebb elmondottak mellett a más társadalmi kategóriák - hivatalnokok, értelmiségiek - társadalmi viszonyainak alakulásáról is vannak adalékok.

A különböző társadalmi csoportok konfliktusai, érdekellentétei a sajtó hasábjain is megjelentek - igaz sok esetben inkább homályos utalások, célzások mint konkrétumok feltárása szintjén. Csíkszeredában egy "bennszülött" újságíró úgy vélte, hogy a visszacsatolás utáni években a kisvárosi társadalmi élet valósággal szétzüllött, a lélek helyett az anyagiasság járványa pusztít: "amilyen nagyszerű összetartásban éltünk a két évtizedes román megszállás idején, éppen annyira fájdalmasan nem akarunk az orrunknál tovább látni... szégyen ide, szégyen oda, valljuk csak be, megbocsáthatatlanul sok energiát pazarolunk el az áskálódásokra."[44]

A társadalmi és nemzeti szolidaritásra biztató sajtóban gyakran felbukkant a visszacsatolás előtti társadalmi kohézió idealizált képe. Ez a beállítódás érhető tetten az EMGE két világháború közötti szerepének és társadalmi környezetének idealizálásában: "Az EMGE osztálykülönbség nélkül varázsolta testvéri közösségbe az erdélyi falu minden dolgos emberét" - mondta az EMGE börvelyi gazdanapján egy református lelkész, aki gazdaköri elnök is volt.[45] Teleki Béla az egyesület elnöke úgy vélte Erdélyben azért született meg a falu magyar társadalmi egysége s ezért dolgozik testvéri közösségben a kisgazda, birtokos, munkás, tanító, vagy pap. Hiszen egyformán tudják, hogy az amúgy is megfogyatkozott magyar erő mennyire el jelentéktelenedne, ha nem együtt, hanem külön utakon keresnék a boldogulásukat."[46]

Ennek az idealizált képnek a társadalmi kohézióról azonban - ahogy ezt fennebb is láttuk - más források gyakran ellentmondanak.

A javakat újra elosztó állam adományaiért folyó versengés külön alkukra, kijárásokra adott alkalmat. Egy képviselőházi beszámoló szerint "a képviselőket meg kell szabadítani az ügyintézések és kijárások egyre több időt igénybe vevő terheitől".[47]

 

Az EMGE vezetők az állam szerepéről, az állami befolyás mértékéről úgy vélekedtek, hogy az: érdekképviseleti alapon kell történjen, a magántőke szerepéről azt gondolták hogy "a munka diktáljon a tőkének, nem pedig fordítva."[48]

Az erdélyi és a trianoni területről érkező hivatalnokok, értelmiségiek között az eltérő kulturális, társadalmi szokások és gyakorlatok feszültségei a "cím és rangkórság" néven ismert jelenségben csúcsosodtak ki.

Nemcsak a kisvárosi hivatalnokok, hanem az erdélyi főurak is idegenkedve fogadták az anyaországi társadalmi szokásokat. Gróf Bethlen Béla emlékiratában erre az időszakra így emlékezett: "1920-1940 között csak kevés magyar ifjú nyert itt egyetemi diplomát. Ezért sok tisztviselőt kellett a trianoni Magyarországról idehozni; ezeknek megvolt ugyan a diplomájuk és többé kevésbé a gyakorlatuk is, de nem volt meg a szükséges nyelvtudásuk és helyismeretük... Ők hozták magukkal az <alázatos tiszteletem> köszöntési módot, ami nálunk szokatlan és megszokhatatlan volt. Engem tiszteljenek szeretettel és megbecsüléssel, ha arra munkámmal, magatartásommal és emberiességemmel érdemes vagyok, de semmi esetre se tiszteljenek alázatosan."[49]

A probléma az 1941 május 28-án megalakult Erdélyi Párt programjában is belekerült: "akarjuk a társadalmi és hivatali élet formáinak egyszerűsítését, a visszatérést az egyszerűbb ősi magyar életformákhoz. Kisebbségi sorsban megtanultuk címek és rangok nélkül egymásban tisztelni az embert és a magyart. Ezért felemeljük szavunkat a címkórság beteges kinövései ellen."[50]

Észak-Erdély visszacsatolása után rövidesen belügyminiszteri rendelet jelent meg a címek és rangok anyakönyvi bejegyzésére vonatkozóan. A rendelet kapcsán több székelyföldi megyei lap a címek és rangok beteges tisztelete ellen emelte fel szavát: "Az ember megtörli a szemét és a csodálkozástól nem tud hova lenni ennek a rendeletnek az olvasásakor. Világok dőlnek össze körülöttünk, kormányok tűnnek el, hadseregek mérkőznek egymással, de nálunk változatlanul vannak emberek és miniszteri ügyosztályok... akik fontosnak tartják önmagukban is elavult és idejétmúlt címek és rangok pontos sorrendjének megtartását. A kereszténységnek a krisztusi alázatosságot valló és vállaló szellemével mennyire merőben ellentétben áll a címeknek és rangoknak ez a beteges tisztelete, ami csak úgy sugárzik ennek a miniszteri rendeletnek minden szavából...az  itthoni közvéleménynek is erőteljesen meg kellene egyszer már nyilatkozni a címek és rangok hajhászásának és azok szükségtelen tiszteletének rossz szokása ellen, az örökségképpen kapott rangok és címek fitogtatása még az egyházi anyakönyvekben is, nem egy bölcs, kívánatos dolog" - írta a Csíki Néplap 1941 februárjában.[51]

1942 októberében a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Hétfői Székely Nép, Makkai János Urambátyám országa című könyvéből idéz a cím és rangkórságot ostorozó részleteket: "A cím és rangkórság és az a mód ahogy ma életben van, az urhatnámság és a szolgalelkűség tipikus megnyilvánulása... Az elméltóságosodás egyenesen elképesztővé vált."[52]

1943-ban a Csiki Néplap a szomszéd megyei újságból Követendő példa címen az alábbi cikket idézte: "Szakács Zoltán, az Erdélyi Párt Udvarhely megyei szervezetének elnöke, felsőházi tag és az udvarhelymegyei EMGE kirendeltség vezetője, az udvarhelyi Hargita című lapban a következő felhívást tette közzé: A cím- és rangkórságot nem ismertük. Nem kívánjuk ismerni a jövőben sem. A vármegyében kialakult szívélyes közvetlen és mégis tiszteletteljes viszonyt, melynek oly nagy fontossága van - nem engedhetjük címezgetésekkel tönkretenni s korlátokat emelni gazdáink, párttagjaink s a vezetők közé. Erre való tekintettel a vezetésem alatt álló EMGE kirendeltség és a megyei Erdélyi Párt szervezetében megtiltom a címek használatát. Mindenkit állásának megnevezése szerint kell szólítani (elnök ur, kirendeltségvezető ur, titkár ur, könyvelő ur, stb.) Mindenkit kérek, hogy a velünk való érintkezésben a fentieket figyelembe venni szíveskedjék."[53] Néhány hónappal később a Csík megyei lap a marosvásárhelyi Székely Szóból vett át a már "nemcsak a középosztályban, hanem a nép körében is terjedő" cím- és rangkórságot bíráló cikket, amelyben a szerző arra biztatja a lap olvasóit, hogy "üzenjünk hadat ne csak szóval, hanem tettel is a cím és rangkórság túltengésének."[54]

Az anyaországból érkezett "ejtőernyősök" és a "bennszülöttek" közötti feszültségeknek a helyi társadalmak szintjén, a mindennapi együttélésben lappangó ellentétek helyi változatainak ma már csak elszórt nyomait lehet felkutatni. Egy Csíkszeredába 1941-ben hazalátogató értelmiségi úgy tapasztalta, hogy egykori szülőhelyén a "legkevesebb a megértés az anyaországból idekerült tisztviselőkkel szemben. Valahogy úgy képzelték el [a csíkszeredaiak - O. S.], hogy állást csak olyan bennszülött kaphat, aki itt szenvedte végig a 22 esztendőt. A tények, szükségességek azonban mást alakítottak ki s az elégedetlenségre vezet. Úgy érzik, hogy az ejtőernyősök - így hívják az anyaországból jötteket! - nem értik meg őket és nem értenek a dolgaikhoz."[55]

A "történelmi jóvátétel" az erdélyi -- gyakran munka nélkül tengődő - tisztviselők, kishivatalnokok személyes sorsában állami hivatalokban való alkalmazást jelentett:

"A visszacsatolás után a kormányzat mindenkit a közigazgatásban igyekezett elhelyezni s a minimális előképzettségen kívül a legfőbb követelmény az volt, hogy az állás betöltője bennszülött erdélyi legyen. Nem volt fontos, hogy a főszolgabíróvá kinevezett egykori segédszolgabíró a 22 évet kényszerűségből bérkocsiskodással vagy pincérkedéssel töltötte, mert remélték, hogy a későbbi gyakorlatban a 22 éves mulasztást majd pótolni fogja. Ez azonban nem minden esetben következett be s a közigazgatásban valóban találhatók tehetetlen, oda nem való elemek, akiket el kellene távolítani".[56]

A kormányzat a közigazgatásban dolgozók képzettségének pótlására Marosvásárhelyen több alkalommal közigazgatási tanfolyamokat szervezett.

A köztisztviselőkkel, vagy inkább a bürokratikus államhatalommal szembeni elégedetlenség a köztisztviselők "kritizálás"-ában fejeződött ki: "alig van közalkalmazott, legyen az útkaparó, vagy főispán, akivel a közönség meg volna elégedve akit névtelen feljelentések özönével ne igyekeznék fölöttes hatóságai előtt befeketíteni. A félresiklott erdélyi közszellem és közhangulat gyógykezelése főleg a székely megyékben lenne kívánatos... a legtöbb gyűlölködést és elégedetlenkedést a székelyek között találtam."- írta jelentésében egy banktisztviselő erdélyi körútja után.[57] A gazdasági szakembernek általában az volt a véleménye az erdélyiek magatartásáról, hogy "sokat elégedetlenkednek és panaszkodnak az erdélyiek abból az egyszerű okból is, hogy minél többet tudjanak kiharcolni maguknak az ország támogatásából."[58]

A lokális villongások mellett a politikai közéleti eliten belül regionális szintű feszültségek is voltak, elsősorban az állami gazdaságirányítási szerepvállalása kapcsán. A Hitel cikkírója szerint visszacsatolás után "súlyosan merült fel azonban a probléma, hogy ezek a népben gyökerező szervezetek [a szövetkezetek, az EMGE - O. S.] miként illeszkedjenek bele az állam irányított gazdasági rendjébe. A centralizáció és a decentralizáció kérdései ütköztek össze egymással. A volt trianoni Magyarország kényszerűen etatizáló hajlama került szembe Erdély önkezdeményező jellemével. Nyíltan merült fel a kérdés, hogy meddig kell és meddig szabad hatnia az állami beavatkozásnak, hol húzható meg a helyes határvonal. Erdélyben, mint minden más területen a gazdasági téren is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a jövő államrendje feltétlenül  az autonómiák egybehangolt összességére épül fel és ezért szállnak síkra a meglévő szervezetek önállóságának védelmére, hogy azokat koordinálják az ország gazdasági rendjének szerveihez. Erdély gyakorlatibb gondolkozásmódja itt is ellentétbe került az anyaország megmerevedett etatizmusával és a központi irányítás helyességét hangoztató dogmatizmusával. Miután azonban Magyarország jövő képe Erdélyben gazdasági vonatkozásban már sokhelyt megvalósult, másutt a megvalósulás felé halad, a kormány csak bizonyos mértékben korlátozta az említett szervezetek autonómiáját, a körülöttük folyó vitát azonban mindmáig nem hozta nyugvópontra."[59]

Ez a vita a négy év alatt rejtetten végig jelen volt a közéletben. Az erdélyieknek gyakran szoros és kényelmetlen volt az "állami gyámkodás." A Hitel egyik jegyzetírója szerint 1944- ben is "szükség van arra, hogy az állami közigazgatás egészséges decentralizációja tovább folyjék. A minisztériumoknak megnövekedett hatásköréből sok mindent vissza lehet utalni a törvényhatóságok ügykezelésébe."[60]

A lokális autonómia, a saját ügyek önálló intézésének igénye vidéki társadalmi ideálok, eszmék maradtak végig a négy év alatt: "A decentralizáció szükségességéről és hasznáról, időszerűségéről vagy éppen sürgősségéről beszélni ma már aligha lehet, anélkül hogy az ember fejére ne olvassák a politikai közhely vádját... És mégis alig lesz valami valósággá abból, aminek már régen meg kellett volna valósulnia. Sorskérdéssé lett az, ami egyébként csak egy igazgatási kérdés lenne. Budapest mellett nem tud érvényesülni a magyar vidék"[61] - cikkezett a Hitel 1944. évi 2. számában.

A székelyföldi városok közötti rejtett rivalizálásnak is vannak nyomai a korabeli sajtóban. A versengésben a központi forrásokból való részesedésért Csíkszereda és Gyergyószentmiklós között a tanítóképző létesítése kapcsán merültek fel érdekellentétek, a székelyudvarhelyiek a Marosvásárhelyre telepített intézmények, hivatalok miatt elégedetlenkedtek, úgy gondolták, hogy Székelyudvarhely háttérbe szorul, holott a városnak "egyedül csak a hivatalok idesűrítése adhatja meg fejlődésének alapját."[62]

A Székelyföldre irányuló állami támogatásokat köszönő-hálálkodó hangok között néha a központi allokáció aránytalanságai fölötti elégedetlenség is megszólalt. 1942-ben az alföldi ONCSA építkezésekről (Kecskemét, Szabadka, Szentes, Hódmezővásárhely környéke) a Hétfői Székely Nép- ben megjelent cikk "nem irigyeljük az alföldi vidékek fejlesztésére és korszerűsítésére fordított pénzösszegeket... mégis meg kell említenünk, hogy az országos szociális felügyelőség programjában a Székelyföld terhére - bizonyára csupán elnézésből eredő - aránytalanságokat látunk. Tudtunk szerint csupán Marosvásárhely kapott kéttucatnyi ONCSA házat, a Székelyföld többi részén a szociális felügyelőség alig építkezett, s Csíkvármegye egész területén sem avattak ONCSA házakat." [63]

Összegezve a társadalmi-közéleti kapcsolatok állapotáról a forrásokból kibontható valóság elemeket úgy vélem, hogy a kutatott időszakban akár a központ--vidék, akár a lokális társadalmi csoportok közötti viszonyulásokat nézzük a feszültségek, érdekellentétek nyílt kihordásának időszakáról beszélhetünk. 

 

Források



[1] Zathureczky  Gyula: Metamorphosis Transylvaniae. In: Hitel 6 évf. 1941-1942. 2. sz. 214 old.

[2] Ezeket a támogatási formákat tárgyaltuk a tanulmány más fejezeteiben, eddig közölt részleteket olvashatók a Székelyföld 2001. 4. és 11. számában és a Tatabányán kiadott Limes, tudományos szemle 2001. 3. számában.

[3] MOL. K. 184. 1941 46. 126014. Az  EMGE 1941 december havi jelentése. 25 old.

[4] Uo. 28-29 old.

[5] Uo. 55 old.

[6] MOL. K. 184. 1942.46.126014. 200 old.

[7] Udvarhely Vármegye Hivatalos Lapja 1941 111 old.

[8] MOL. K. 2127. 9.

[9] MOL. K. 184.1942. 46. 126014. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület 1941 évi XI. havi helyzetjelentése. 8 old.

[10] Uo.

[11] Uo. 9 old.

[12] Uo: 14 old.

[13] MOL. K. 184. 1941 41. 73126. iktsz. 7642. Az EMGE 7-es számú mezőgazdasági jelentésének kivonata.

[14] Uo: 321 old.

[15] Uo: 142-143 old.

[16] MOL. K. 184.1942. 46.126014. 162.

[17] Csiki Lapok 1941 november 2.

[18] Csiki Lapok 1941 december 21. 51 sz.

[19] Csiki Lapok  1942 május 10.

[20] Csiki Néplap 1943 november 24.

[21] Csiki Néplap 1944 május 31.

[22] Csiki Néplap 1942 július 8.

[23] Uo.

[24] Csiki Néplap 1942 június 24.

[25] Csiki Néplap 1943 február 17.

[26] Csiki Néplap 1943 január 20.

[27] Hétfői Székely Nép 1943 március 8.

[28] Hétfői Székely Nép 1943 január 4. Időszerű beszélgetés egy kiváló csíkmegyei gazdával.

[29] Gyergyó és vidéke 1942 március 28. 12. sz.

[30] Csiki Néplap 1942 október 28. 

[31] Csiki Néplap 1944 március 16.

[32] Csiki Néplap  1944 május 31.

[33] Csiki Néplap  1942 május 20.

[34] Csíki Néplap 1943 augusztus 22.

[35] Hargita 1942 január 16.

[36] Csiki Néplap 1944 január 26.

[37] Erdélyi Közgazdaság 1944 augusztus 31. I. évf. 4.

[38] Csikvármegye Hivatalos Lapja 1941.21.224.

[39] Csikvármegye Hivatalos Lapja 1942 november 26.41 sz.

[40] Erdélyi Gazda 1943. január 1. 21 p.

[41] Budapesti Közlöny 1943 január 21.

[42] Csikvármegye Hivatalos Lapja 1943.14 sz. 86.

[43] Csikvármegye Hivatalos Lapja 1942.14 sz. 103.

[44] Csiki Lapok  1942 szeptember 27.

[45] Erdélyi Gazda 1943 augusztus 1. 383 old.

[46] Uo. 472-473 old.

[47] László Dezső: A képviselőház és Erdély. In: Hitel 1944 január. IX évf. 1 sz. 5 old.

[48] Erdélyi Gazda 1943. júl. 1. 330 old.

[49] Bethlen Béla: Észak Erdély kormánybiztosa voltam. Zrínyi Katonai Könyvkiadó. Bp. 1989. 33 old.

[50] Zathureczky  i.m. 217.

[51] Csiki Néplap 1941 február 19.

[52] Hétfői Székely Nép 1942 október 26.

[53] Csiki Néplap 1943 május 26.

[54] Csiki Néplap  1943 augusztus 4.

[55] Csiki Lapok  1941 november 9.

[56] Fol. Hu. 2127. 7 old.

[57] Uo. 8 old.

[58] Uo. 7 old.

[59]  Zathureczky i.m. 214-215.

[60] László Dezső: A képviselőház és Erdély. Hitel 1944. IX évf. 1 sz. 5 old.

[61] Hitel 1944. IX. Évf. 2. 122 old.

[62] Székely Közélet 1940 december 7. Bányai János: Hogyan is állunk a székely anyaváros fogalmával?

[63] Hétfői Székely Nép 1942 december 28.